S. A. Chakraborty: Rézkirályság

Fülszöveg:

S. ​A. Chakraborty folytatja a Bronzvárosban megkezdett elsöprő kalandot. Megteremt egy olyan világot, ahol a dzsinnek egyetlen csettintéssel lángokat idéznek, a vizeket pedig áthatja az ősi mágia; ahol a vér ugyanolyan veszélyes lehet, mint bármelyik bűbáj, és egy eszes kairói szélhámos átformálja egy királyság sorsát.

Nahri élete mindörökre megváltozott abban a pillanatban, amikor az egyik svindlije közben véletlenül megidézte Dárát, a félelmetes, rejtélyes dzsinnt. A lány kairói otthonából elragadva bekerült Dévábád fényűző királyi udvarába, ahol sebesen ráébredt, hogy a szélhámosi tehetsége nélkül nem sokáig marad életben.
A csatát követően, mely során Dára odaveszett Ali herceg kezétől, Dévábád bezárkózott. Nahri kénytelen új utat törni magának, méghozzá a szívét elrabló testőr védelme és a barátjának tekintett herceg bölcsessége nélkül. Ám miközben elfogadja az örökségét és a vele járó hatalmat, tudja, hogy igazából aranyketrecbe zárták: a király az egykor az ő családjának kijáró trónusról tartja szemmel, és egyetlen ballépés a törzse végét jelentheti.
Mindeközben Alit száműzték, amiért szembe mert szállni az apjával. Orgyilkosoktól üldöztetve hányódik ősei földjének könyörtelen rézszín homokján, és kénytelen azokra a félelmetes képességekre támaszkodni, amikkel a máridok – a kiszámíthatatlan vízszellemek – ajándékozták meg. De mindez azzal fenyeget, hogy feltárja a családja egy rég eltemetett titkát.
Az új évszázad közeledtével a dzsinnek ünneplésre gyűlnek Dévábád égig érő bronzfalai közt, ezalatt egy láthatatlan fenyegetés fortyog a sivár északon. Ez az erő egyenesen a város kapujára zúdítaná tűzviharát… és egy olyan harcos segítségét keresi, aki a világok között ragadt, és meghasonlott az elkerülhetetlen erőszakos kötelessége és a talán kiérdemelhetetlen béke között.

Atyaég, ez fantasztikus volt! – ez volt a legelső gondolatom, amikor letettem ezt a hatalmas regényt. S. A Chakraborty már a Bronzvárosnál sem okozott csalódást, de ezzel a könyvvel – különösen a befejezéssel most teljesen megvett magának. Kicsit féltem, hogy második könyvként – ahogy az lenni szokott – nem tudja majd hozni a Bronzváros színvonalát a Rézkirályság, de szerencsére nem lett igazam!

A történet 5 évvel a Bronzváros után veszi fel a fonalat, eddigre a szereplőink szétszóródtak, és mindenki próbált a maga módján boldogulni. Nahri Dévábádban maradt, Gasszán király pedig kegyetlen korlátok közé szorította a lányt, és minden szabadságától megfosztotta. Így aztán a regény elején feltűnő főhős csak nyomokban emlékeztet a mindenre elszánt, bátor tolvajra, akit az első részben megismertünk. Szerencsére a regény folyamán fokozatosan magára talál, egyre merészebbé válik, ezért a regény végére visszatér az a Nahri, akit a Bronzvárosban megszerettem. Eddigre sikerül a lánynak beilleszkednie az új otthonában, és megtanulnia kihasználni azt, amije van. Mindeközben pedig sikerül felnőnie a Náhida Bánu szerepéhez.

Mindeközben Ali is egyre jobban érzi magát új otthonában, egy távoli faluban, ahol a helyieknek segít vizet találni az új, rejtélyes képességei segítségével. Ali sem emlékeztet a nagy álmokkal rendelkező, okos fiúra, aki a Bronzvárosban volt, helyette egy talpraesett férfivel találkozunk, az azonban nem változott, hogy képes tűzön-vízen át kitartani az ideái mellett. Ebben a  regényben most talán Ali karaktere volt a kedvencem, az események folyamatosan pörögtek körülötte, miközben próbálta elnyerni Nahri bocsánatát. A kettejük közötti barátság Ali részéről egyértelműen szerelemmé, vagy legalábbis vonzalommá változott, és nagyon örülnék, ha Nahri is beleszeretne a bátor hercegbe, de ez még a jövő zenéje.

A regénynek volt még egy főszereplője, méghozzá Dára, akitől őszintén szólva felállt a szőr a hátamon. Az előző regényben megismert vívódó dév mostanra egyértelműen negatív karakter lett, behódolt egy hataloméhes nőnek, és csak néha támad fel a lelkiismerete, amit azonban folyamatosan elvetett, és így újra és újra meghasonlott. Szomorú volt látni, hogy Dára ismét elköveti ugyanazokat a hibákat, amiket a múltban, de bebizonyosodott, hogy a pozitív tulajdonságok, ami miatt korábban Nahrihoz valónak tartottam Dárát, mostanra eltűntek, vagy legalábbis tényleg háttérbe szorultak. Bármilyen szenvedés is volt Dárának mindaz, amit tennie kellett, nem tudtam sajnálni, hiszen bármikor szembe tudott volna szállni az őt elnyomókkal, bár tény, hogy nem lehet egyszerű elnyomni az őt évszázadokig kötő kötelességet. Rajta kívül kaptunk még egy bosszúálló főgonoszt, így aztán elkerülhetetlen volt az összecsapás.

„Megérintette a szívét, és színpadiasan meghajolt. – Alig várom a következő szóváltásunkat, doktor, hogy halljam, milyen szidalmakkal illetné még az őseimet és a törzsemet.
– Biztosítom, hogy a lista végtelen – felelte Szubha.”

Azt is a regény elejétől tudhattuk, hogy a Navaszatem – egy dév ünnep – lesz majd ennek az összecsapásnak az időpontja, de a regény nagyon hosszan húzza ennek a pillanatnak az eljövetelét. A viszonylag erős kezdés után, amit csak az árnyékolt be, hogy elfelejtettem az előző rész óta a neveket – egy unalmasabb középső rész következett, mely Nahri és Ali békés próbálkozásairól, és Dáráék készülődéséről szólt, de egy idő után már csak arra vártam, hogy érkezzen végre el az a Navaszatem. Az utolsó nagyjából 200 oldal aztán végre meghozta a várva várt izgalmakat, és elképesztő tempóban száguldottak az események, megannyi izgalommal, és sajnos rengeteg vérrel. Egyre több rejtélyre derült fény, miközben hullottak a dzsinnek, és Dévábád megállíthatatlanul rohant a veszte felé. A regény vége viszont nagyon lezáratlan maradt, sok kérdést hagyott hátra, ezért már nagyon várom az ősszel érkező befejező kötetet.

Természetesen a Rézkirályság hozta a Bronzváros különleges, keleties hangulatát, amit annyira szerettem, és ebben a részben szerencsére még többet megismerhettünk a dzsinnek világából. Egyrészt sok fejezetben eltávolodtunk területileg Dévábádtól, és megismertünk más dzsinnek lakta területeket, másrészt pedig többet megtudhattunk más fajokról, mint a máridokról, és eddig kevésbé ismert dzsinn törzsekről is. Ennek ellenére még mindig van bőven rejtély és titok, nem is tudom, hogy fog minden beleférni a az utolsó kötetbe. Emellett erős mondanivalóval is bír a regény, főleg az elfogadásról, a toleranciáról és az emberségről mond sokat ez a könyv.

Értékelés: