Tamsyn Muir: Floralinda hercegnő és a negyvenemeletes torony

A Floralinda hercegnő és a negyvenemeletes torony fülszövege:

Amikor a gonosz boszorkány megépítette a negyvenemeletes tornyot, igyekezett a lehető legalaposabban eljárni. Gyémántpikkelyű sárkánytól kezdve gyilkos goblinhordáig mindenféle iszonyatos szörny került a torony minden emeletére, ha pedig egy vállalkozó szellemű herceg valahogy végigverekedné magát a legfelső emeletig, jutalma egy arany kard lenne – valamint a szépséges Floralinda hercegnő keze.

De mindeddig egyetlen hercegnek sem sikerült még az első emeleten se túljutni. A negyvenedikről nem is beszélve!

Ráadásul a friss hercegek forrása elapadni látszik az utóbbi időben, Floralinda pedig már érzi bőrén a tél első fagyos leheletét…

Tamsyn Muir, a hazánkban is rendkívül népszerű, formabontó Lezárt Sír-sorozat szerzője ezúttal egy mesének induló, de egyre sötétebb hangot megütő, önálló fantasy történettel jelentkezik.

Az idei Könyvfesztivál egyik legizgalmasabb megjelenése volt számomra a Floralinda hercegnő és a negyvenemeletes torony, és azon kevés könyvek egyike, amelyeket szerettem volna beszerezni októberben. Sőt, nemcsak beszereztem, de már el is olvastam ezt a rövid kis kötetet, amely – már a borítója alapján – egy felnőtteknek szóló Aranyhaj-retelling. Ám aki mesére vágyik, az rossz ajtón kopogtat, a Floralinda ugyanis egy kimondottan szerkasztikus, sokszor horrorba hajló, komoly kérdéseket feszegető könyv – standalone regény az itthon is jól ismert Tamsyn Muir tollából.

A Floralinda műfaját tekintve a kisregények közé tartozik, így nem meglepő, hogy rögtön az első oldalon belevágunk a történetbe: egy gonosz boszorkány elrabolta Floralindát, és egy negyvenemeletes toronyba zárja. Ahhoz, hogy megmentsék őt, az ide érkező hercegeknek 39 emeleten kell átjutniuk, és rögtön az első szinten egy szörnyűsárkány várja őket – nem csoda, hogy a hercegek sorra megbuknak már itt.

Ahogy a hercegek sora elapad, a tél pedig közeleg a fűtetlen torony felé, Floralinda lassan rájön, hogy nem fogják megmenteni. De mit tehet egy hercegnő, aki nem tud harcolni, és aki semmit sem ismer a világból?

Az első, amit kiemelnék a könyvvel kapcsolatban, az a narráció stílusa. Nem tudom, hogy Tamsyn Muir más könyveiben milyen írói stílussal operál, de ez a könyv az első oldaltól kezdve tele van ironikus, sokszor sötét humorral. A mesei történetkezdés ellenére a narrációból azonnal kitűnik, hogy a könyv felnőtteknek készült, hiszen a nyelvezete teljesen hétköznapi, és akár a káromkodás is passzol a stílushoz. Tamás Gábor fordításában pedig magyarul is remekül működik a szöveg, és ütnek a poénok.

„– Semmi baj – mondta a tündér. – Meg kell várnom, míg megfürödhetek a telihold fényében, és mivel épp most volt egy, ez még hetekbe telik. Akkor visszanő a szárnyam, és addigra te sem leszel itt, így legalább teljesen az enyém lesz a torony.
Floralindát heves remény fogta el.
– Ó – kiáltott fel –, ó, tényleg úgy gondolod, hogy addigra nem leszek itt?
– Természetesen. Azok ott koboldharapások a kezeden, nem? Eléggé elfertőződtek. A koboldok mocskosak. Egy héten belül halott leszel.
Floralinda friss könnyáradatára a tündér kissé bátortalanul hozzátette:
– Fel a fejjel, talán már hamarabb is meghalsz.”

A kötetben két karakternek van tetemesebb szerepe: Floralinda hercegnőnek és Pókhálónak, aki bizton pályázhat a világirodalom legundokabb tündére címre. Az apró tündér véletlenül keveredik Floralinda tornyába, és bármilyen szép is első ránézésre, egy perce sem rejti véka alá, hogy nem érdekli Floralinda sorsa, és azt sem bánja, ha a lány meghal. Ha azonban az érdekei – vagy a kíváncsisága – úgy kívánják, akkor segíteni is tud Floralindának olyan hasznos tippekkel, amelyek akár életmentőek is lehetnek.

Floralinda ugyanis tipikus hercegnőként semmit sem tud a világról, és híján van minden hasznos ismeretnek, amely a harchoz, a sebkezeléshez vagy akár a téli túléléshez szükséges. A szerző nagy gondot fordított arra, hogy Floralinda a legkevésbé se lógjon ki a tipikus hercegnők sorából, így a fő jellemvonásai a kedvesség és a naivitás. Ez azonban nem lesz elég ahhoz, hogy kiszabaduljon a toronyból, hiszen minden emeleten szörnyekkel kellene harcolnia – eljön azonban az a pont, ahol Floralinda kénytelen kilépni a szobájából.

„A mesekönyvek szerint Csipkerózsikának csak le kellett feküdnie, amikor a dolgok rosszra fordultak, és mire felébredt, már minden elrendeződött számára. Ez meglehetősen egyetemes álom.”

A könyv nem klasszikus fejezetekből áll, hanem aszerint tagolódik, hogy a torony mely szintjén járunk. Egyes szintek vissza-visszatérnek (mint a 40. emelet, ahol Floralinda szobája található), míg más szintekre alig 1-2 mondatot áldozunk. Értem, hogy Floralinda fejlődése szempontjából indokolt volt 40 emeletesre megálmodni a tornyot, hiszen idő kellett ahhoz, hogy felkészüljön az alsó szint kihívásaira, ugyanakkor egy idő után repetitívvé válik a szöveg, hiszen Floralinda lényegében ugyanazzal a módszerrel bánik el a szörnyekkel. Egyrészt tetszik, hogy Floralindának mindenképpen végig kell harcolnia az útját, és nincsenek kiskapuk – legfeljebb néhány okos ötlet –, amelyekkel megváltoztathatná a mese logikáját, és kikerülne esetleg néhány szintet, de emiatt sajnos a kötet közepe táján eléggé lapossá válik a cselekmény. Szerencsére a kisregény vége némileg kárpótolni tudott ezért.

Bár a kötet nincs híján az erőszaknak és a durvaságoknak, az igazi hangsúly azon van, hogy hogyan változik meg Floralinda, miután a kezébe veszi a sorsát. A könyv végén van egy nagyon erős mondat arról, hogy mivé változott, de a spoilerek miatt ezt most megtartom magamnak – viszont ez a mondat nekem nagyot ütött a lezárásnál. Floralinda személyiségének a változása azonban igazából nem meglepő, és tulajdonképpen nem is tudnék elképzeli más logikus befejezést ehhez a történethez, hiába hagyott keserű szájízt maga után.

Értékelés: