Naomi Alderman: A hatalom

Fülszöveg:

A ​nők a világ minden táján felfedezik, hogy különös erővel rendelkeznek.

Ujjuk egyetlen érintésével képesek szörnyű fájdalmat okozni, sőt: gyilkolni is.

A férfiak pedig rájönnek, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás…

Elérkezett a Lányok Napja, de vajon hogyan fog véget érni?

A hatalom az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereinek egyike, megjelenése óta megtalálható a legfontosabb sikerlistákon, 15 héten át szerepelt a New York Times mérvadó listáján. Már több, mit két tucat nyelvre lefordították, rendkívüli aktualitásával, melyben egy új, nők irányította jövőt vizionál, jelentős visszhangot váltott ki az irodalmi életben, a közéletben, a sajtóban és a politikában. Sorra kapja a fontos elismeréseket, a New York Times az év tíz legjobb könyve közé választotta, ahogyan Barack Obama is ajánlotta, mint az év egyik legfontosabb könyvét.

Nagy reményekkel álltam neki ennek a könyfesztiválos szerzeménynek, mert elég jó kritikákat olvastam, és az alapötletet is érdekesnek találtam. Ami az első oldaltól fogva izgalmas volt, az az, hogy a könyv történelmi regénynek van beállítva, ami azonban nem száraz történelemkönyv, hanem cselekményes, regényes formában íródott sok-sok évvel a cselekmény után, ráadásul a fikció szerint a művet egy férfi írta, aki a szerzőnek, Naominak küldte el a kéziratát, hogy bírálja el. Néhány fiktív emailváltás után aztán megkezdődött maga a cselekmény, ami zseniális volt, mégis hagyott némi kívánnivalót is maga után.

„Amikor a sokaságnak egy a hangja, az nem más, mint erő és hatalom.”

A könyv alapötlete engem nagyon megfogott a kezdettől fogva: a nők felfedezik, hogy egyetlen érintéssel képesek halálos áramütést okozni bárkinek, így a nemi viszonyok egy csapásra megváltoztak, és a férfiak elnyomottakká váltak. A könyv négy szereplő szemszögéből mutatja be az eseményeket (sőt, még egy plusz szereplő nézőpontja is feltűnik néha), ami jó ötlet, különösen, hogy az egyikük férfi, viszont így olyan sok történetszál lett, hogy nem tudott egyformán megfogni mindegyik. Ráadásul mikor már kezdett izgalmassá válni egy-egy szereplő szála, akkor elvágta a szerző az eseményeket, és csak sok-sok oldal múlva folytatódott a történet, ami miatt nyilván nem tudtam letenni a könyvet, viszont néha idegesítő volt. Ami viszont hasznos volt, hogy így egyszerre több, teljesen különböző nézőpontból, más országokban figyelhettük meg az eseményeket, amik felforgatták az egész világot. Ennyiben tényleg egy történelmi regény hatását kelti a könyv.

„Nem az számít, hogy nem teheti meg, sem az, hogy sosem tenne ilyet. A lényeg az, hogy ha úgy akarná, megtehetné. Az ártás hatalma kincs.”

A legérdekesebb karakter számomra Roxy volt, aki az újdonsült erővel a kezében képes volt az apja, a hírhedt bűnöző nyomdokaiba lépni, aminek viszont megvolt az ára is. Roxy volt a történet legerősebb női karaktere, nagyon magasan és nagyon mélyen is volt, mind lelkileg, mind erkölcsileg, de összességében szerethető figurának éreztem. Talán ő az a szereplő, aki a legtöbb tragédián ment keresztül a történetben, ami akkor is kivívta az együttérzésünket, ha sokszor borzasztóan rossz döntéseket hozott Roxy. Vele ellentétben Margot és a lánya történetét nem éreztem közel magamhoz, sőt, semlegesnek mondanám, mert sem a karakterek, sem a szereplők nem fogtak meg különösebben. Egyedüli erénye ezeknek a fejezeteknek az volt, hogy kicsit beleláttunk a politika  működésébe a korszakban, és abba, hogy hogyan lehet egyéni hasznot húzni egy ilyen válságos történelmi korszakból is. Margot lányát érdekesebbnek találtam, csak sajnos csak kevés hely jutott neki a könyv lapjain.

Szót kell még ejtenem Éva Anyáról, aki az első oldaltól egy őrült, elborult elméjű karakternek volt ábrázolva, aki azonban nagyon értett az emberek manipulálásához, így végül nagyon magas pozícióba került. Ez a szál nagyon jól ábrázolja a vallási fanatizmust és azt, hogy egy őrült gyakorlatilag bármit megtehet, ha képes megmozgatni az embereket. És végül lássuk az egyetlen férfi nézőpontot, Tunde szálát, aki egy vérbeli újságíró, aki bármit megtesz, bárhová elmegy egy jó sztori kedvéért. Legalábbis a könyv elején… Az ő karaktere ugyanis azt szemlélteti gyönyörűen, hogy hogyan válik az elnyomókhoz tartozókból elnyomottá, akivel szinte bármit megtehetnek, olyannyira kiszolgáltatott. Tunde személyiségének a változása számomra nagyon izgalmas volt, emellett pedig ezekből a részekből ismerhettük meg, hogy hogyan változtak meg a szerepek a világ legelnyomottabb országaiban.

„Férfivédő törvényekre van szükség”

Úgy érzem, érdemes még néhány szót ejteni a könyv végéről is, ugyanis én személy szerint szívesen bepillantottam volna a következményekbe is, illetve örültem volna, ha a fikció jelenébe is jobban beláthattunk volna, bár a jelen leírása nyilván rontotta volna a történelmi regény érzetét. A lapokon gyakran találkozhattunk illusztrációkkal és ábrákkal, amik szerintem nagyon érdekesek voltak, és jó adalékul szolgáltak a könyv cselekményéhez.

Értékelés: 4,5/5