Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve
Fülszöveg:
Tompa Andrea új regénye négy ember összefonódó és szétváló sorsát követi végig. Egy széki asszony, egy kolozsvári leány, valamint egy szerzetesnő és egy rózsanemesítő férfi szólal meg a könyvben. Miközben kénytelenek szembesülni az életüket közvetlenül befolyásoló történelmi korszakkal, egy szerelmi háromszögbe is belebonyolódnak.
Az ötvenes évek Kolozsvárján a város lakói a mind fojtogatóbb diktatúra kiszámíthatatlan fordulatainak kiszolgáltatva élik hétköznapjaikat. Van, akit magas pozícióba juttat a párt, van, akit börtönbe, az átmeneti enyhülés hónapjainak pedig egy csapásra véget vet az 56-os magyar forradalom.
Milyen életút választható ebben a félelemtől terhes történelmi korszakban? S mi történik a belső értékekkel, a vágyakkal? – Tompa Andrea monumentális regényének talált hősei akarva-akaratlanul megütköznek ezekkel a szorongató kérdésekkel.
Igazi nagyregény Toma Andrea könyve, a szó minden értelmében. Vagy inkább négy kisregény – négy emberi sorsról, életről. A történet az 50-es, 60-as évek Romániájában játszódik, Kolozsváron, a szocializmus idején. Nem nagy politikusok, vagy történelmi személyek életét mutatja be az Omerta, hanem épp a kis emberekét, akiket senki nem kérdez, és akik a leginkább szenvednek az elnyomó rendszer súlya alatt.
A könyv első része Kali elbeszélése, és számomra ez volt a legérdekesebb fejezet. Kali egy harmincas éveiben járó asszony, aki megelégeli az életét a részeges férje mellett, ezért Kolozsvárra szökik, és cselédnek áll Vilmos mellé. Nem szerelmi történet ez, hiszen Kali nem annyira szerelmes, mint inkább arra vágyik, hogy végre egy férfi jól bánjon vele, de nem erőlteti magát Vilmosra, csak szolgálni akar és boldogan élni az életét, nyugalomban, békességben. Kali szinte semmit nem érzékel a körülötte épülő diktatúrából, csupán Vilmos életén látja a változást, ahogy a férfi mind elfoglaltabbá, idegesebbé válik, s így vele is egyre rosszabbul bánik.
A második rész Vilmos fejezete volt, aki az egyetlen férfi elbeszélő, az ő monológja azonban majdnem kétszer olyan hosszú, mint a nőké. A rózsanemesítő férfit a Román Népköztársaság – gyakran akaratán kívül – felemeli, egyetemi katedrára helyezi és földeket foglal le a kutatásai számára. Bár a fejezet elején arra számítottam, hogy Vilmos fejezetéből megismerem a Kalival való viszonyát egy másik szemszögből, ez nem történt meg, ugyanis Vilmos életében kevés szerepet játszanak a nők – csak elvétve említi őket, Kalit, és Annuskát. Ez azért is érdekes, mert a két nő élete szinte teljes egészében Vilmos körül forog, Kali pedig különösen ki van szolgáltatva Vilmos kénye-kedvének. Sokkal többet tudunk meg azonban a politikáról és a rózsanemesítésről ebből a fejezetből, mint az összes többiből együttvéve. Vilmos magának való ember, nem vágyik a sikerre és a felhajtásra, tanítani sem igazán szeret, idegennek érzi magától ezt a szerepet, amibe belekényszerül. Az ő fejezete ezért elsősorban arról szól, hogy hogyan választja el őt a hatalom a nyugodt, békés életétől, és a rózsanemesítéstől, amit a világon mindennél jobban szeretett.
Ezzel a fejezettel nekem több problémám is volt: egyrészt sok helyen unalmassá vált ez a fejezet, különösen a rózsákkal foglalkozó részek, másrészt az, hogy a politikai helyzetről szinte csak ez a fejezet beszél, azt sugallja, hogy csak egy férfi képes mindezt átadni, és ezzel a többiek felé emeli Vilmost a könyv, holott valójában semmivel sem műveltebb vagy tanultabb, mint az őt körülvevő nők. Érdekes karakter ebben a részben M-né, aki tanult, sikeres nő, a franciaországi út során is ő segíti a nyelvtudással nem rendelkező Vilmost. Szívesen olvastam volna ennek a női karakternek a beszámolóját is.
A harmadik fejezet volt Annuska könyve, akinek párhuzamba állítható az alakja Kaliéval – mindketten egy ittas emberrel éltek (Kali a férjével, Annuska az apjával), és Vilmosnál találtak menekvést a problémáik elől, sőt, a férfinak mindkettejükkel volt testi kapcsolata is. Annuska őszintén szerelmes a nála jóval idősebb Vilmosba, aki szintén vonzódik a lányhoz, de nem akarja elvenni. A fiatal lánynak a Vilmossal töltött lopott délutánok adják az egyetlen kapaszkodót az életében, ugyanis Annuska egyedül gondozza a földjüket és a részeges édesapját, akit már mindenki elhagyott. A lány ugyanakkor nemcsak a sok munkával, hanem a saját lelkiismeretével is dacol: tudja, hogy szeretnie kellene az apját, még ha részeges is, néha mégis elmereng, hogy mennyivel jobb élete lenne, ha a férfi meghalna. Azzal is tisztában van Annus, hogy Vilmos nem fogja feleségül venni, ezért nem kellene találkozgatnia vele, de nem tudja megvonni magától azt a kevés boldog pillanatot is, amit a férfival tölthet.
Annuska fejezete nem volt hosszú, ugyanakkor sokszor ez is unalmassá vált, hiszen a lány gyakorlatilag a két férfi között őrlődött, és közben próbálta anyagilag is fenntartani magát. Miközben az ő történetét olvastam, folyamatosan azon tűnődtem, hogy Vilmos miért nem segít a lányon ahelyett, hogy az Annuska névre hallgató rózsát próbálja kifejleszteni. Néhány alkalommal ad pénzt ugyan a lánynak, és azt tanácsolja, hogy menjen inkább gyárba dolgozni, de ténylegesen sosem kínál neki menekülőutat az apja mellől. Annuska ugyan a rendszer vesztese – hiszen elvették a családjától a földjüket, ami az életük volt, azonban a szerencse is közrejátszott a rossz sorsában, hiszen az anyja halála volt az első tragédia, ami őt érte.
Az utolsó fejezet Eleonóra – vagy más néven Rózsika – könyve, ami a legszörnyűbb történet, ugyanis a hitbuzgó apácát börtönbe csukják, hazaárulás vádjával. A nő mélyen vallásos, ami miatt folyamatosan vívódik, és próbálja összeegyeztetni a világi törvényeket az egyházi szabályokkal. Rózsika a diktatúra legnagyobb áldozata, ugyanis nemcsak az ingóságait, hanem az életét és az egészségét is elveszi tőle a rendszer. Ő az a szereplő, aki a legkevésbé érti a körülötte történő dolgokat, mert azok számára nem összeegyeztethetőek a lelkiismeretével, mivel azonban nem akar börtönbe kerülni ismét, kénytelen eleget tenni a törvényeknek. Bár számomra az Omerta első fejezete tűnt a legerősebbnek, kétségtelenül az utolsó rész volt a legborzasztóbb és a legmeghatóbb.
Tompa Andrea könyve gyönyörűen megírt történet, minden szavában látszik a rengeteg befektetett munka, ugyanakkor a könyv az olvasótól is megköveteli, hogy időt és energiát fektessen az értelmezésbe. Számomra a mű legfontosabb tulajdonsága, hogy végig nyelvjárásban íródott, a karakterek beszédmódja azonban élesen elkülönült egymástól, mindegyiküknek megvoltak a jellemző szófordulataik is, ami nagy írói bravúrra vall. Nagyon tetszett az is, hogy ugyanazokat az eseményeket minden szereplő más szavakkal, más-más dolgot kiemelve mesélte el, ezért aztán a négy könyvből négy különálló – csak helyenként – összekapcsolódó történet bontakozott ki.
Értékelés:
