Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Fülszöveg:

A ​második világháború után lassan újjáéledő, magára találó Japán és a közelmúlt Angliája: a főszereplő Ecuko mindkét – egymásra semmiben sem hasonlító – világ részese. A szűkszavúan, visszafogott stílusban elbeszélt, mégis a történelem és a lélek mélységeit feltáró történet két szálon játszódik: Ecuko angol vidéki házában, ahol látogatóba érkezett lányával beszélget, valamint a háború utáni Nagaszakiban, ahol összebarátkozik a nála idősebb Szacsikóval, segít neki a gyereknevelésben, és férje meg apósa közt őrlődve éli a gyermekvárás mindennapjait. 
Ishiguro az olvasóra bízza, mit tart fontosnak a fojtott légkörből, a szereplők álmaiból, kisszerű és töredékes párbeszédeiből. Csak halványan sejlenek fel az árnyak: az erőskezű apa, akinek tekintélyéből már alig maradt valami, a tiszteletet, sőt szolgai alázatot követelő férj, a gazdag család maradéka és a nevelés felelőssége elől egy semmirekellő amerikai ígéreteibe menekülő barátnő, a sérült kislány – a háború pusztítását túlélt városnegyedek, emberek körvonalai. Halvány látkép, de az olvasóban örökre megmarad. 

Imádom Ishiguro könyveit, mert minden műve, amit eddig olvastam, gyönyörű és művészi volt, ugyanakkor nagyon fájdalmas is. A dombok halvány képe a japán származású író első regénye, és már itt is elképesztő az írásmódja, igazi szépirodalom származik a tollából. A többi könyve ismeretében azonban nem vagyok tökéletesen elégedett ezzel a regénnyel, valamit ugyanis hiányoltam belőle.

„Emlékszem, amikor először hallottam a mosógépről, el se tudtam képzelni, kinek kellhet ilyen masina. Minek ennyi pénzt kidobni, amikor ott a két erős kezünk, amivel dolgozhatunk?”

A könyv gyönyörűen van megírva, és a karakterek is borzasztó érdekesek: a regényben több generáció és felfogás áll szemben egymással, ugyanis a cselekmény egyik fele a háború utána Nagaszakiban játszódik, ahová éppen csak beszivárgott a nyugati kultúra, és a változás szele nem mindenkinek tetszik. A legérdekesebb szereplő talán Szacsiko volt, aki ugyan nyilván szerette a gyerekét, mégis felelőtlenül hitt egy csalfa amerikai férfinek, aki már számtalanszor becsapta a nőt, és ezzel valószínűleg veszélybe sodorta a lánya jövőjét is. Egyébként a kislány, Mariko alakja is nagyon érdekes volt, mert a viselkedéséből egyértelmű volt, hogy szörnyű dolgokon ment keresztül, ezekről azonban nem tudtunk meg semmit.

A főszereplő, Ecuko személye is nagyon jól el lett találva, ugyanis a maradi apósa és a lázadó barátnője, Szacsiko között áll a szemlélete, és a visszaemlékezésben még nem tudja, hogy melyik utat is válassza – bár az Angliában játszódó jelenetek már bizonyítják, hogy mégis inkább a Szacsikora hasonlít, és a nőhöz hasonlóan bőven követ el hibákat a gyereknevelésben is. A jelenben is találkozhatunk Ecukoval, aki Angliába emigrált, miután elhagyta a férjét, és épp a felnőtt lánya látogatja meg. Ez a nő már nem hasonlít a fiatal énjére, sokkal megtörtebb, és kísértik a démonjai – például a lánya, aki öngyilkosságba menekült.

Jobb kezével az égre mutatott, ahonnan a bomba lezuhant; a másikkal – amelyet oldalra nyújtott – elvileg a gonosz erőket tartotta vissza. A szemét lehunyta, mintha imádkozna.
Mindig is az volt az érzésem, hogy a szobor meglehetősen ormótlan, és sosem tudtam gondolatban mindazzal társítani, ami a bombázás napján és az utána következő, rettenetes napokban történt. Bizonyos távolságból szinte komikus hatást keltett a figura, olyan volt, mint egy közlekedési rendőr, aki a forgalmat irányítja.”

A regény azonban nemcsak a korábban kiemelt generációs és felfogásbeli szakadékokról szól, ezenkívül is rengeteg témát feszeget. Nagaszaki említésével nyilván hangsúlyosan jelen van a világháború és az atombomba, és látjuk, hogy mennyire tönkretette az embereket ez a tragédia: Szacsiko és Fudzsivara asszony is a háború áldozata lett – utóbbi szinte mindent elvesztett, amiért érdemes volt élnie, mégis a jövőbe tekint, és elkezdte újraépíteni az életét. Fontos szerepe van még a regényben a szülővé válásnak, és az ezzel járó felelősségnek, a női-férfi kapcsolatnak, ami leginkább Dzsiró és Ecuko kapcsolatában jelenik meg, illetve erőteljesen megjelenik a migráció és a beilleszkedés problémája egy idegen országban. Még ezen kívül is sok érdekes kérdés vetődik fel, ezért A dombok halvány képe igazán sokrétű és elgondolkodtató alkotás.

„Mostanában jöttem rá, hogy az emlékezet olykor nem megbízható; a visszaemlékezés körülményei sokszor erősen átszínezik az emlékeket, és ez részben minden bizonnyal arra is igaz, amit itt elmesélek.”

Hogy mi az, ami mégis űrt hagyott bennem a könyvvel kapcsolatban? Csupán arról van szó, hogy akármennyire is elgondolkodtató volt a regény, sok helyen untam – a rövid terjedelem ellenére is. A párbeszédek sem tetszettek igazán, nagyon életidegennek éreztem őket – bár ennek akár szerepe is lehetett a konzervatív társadalom bemutatásában. Ezek azonban nem is nagy hibák – már ha egyáltalán tekinthetjük őket annak, – ha figyelembe vesszük, hogy ez Kazuo Ishiguro első regénye. Ha kedveled az olyan regényeket, ahol a cselekmény helyett a lírai nyelvezet és a hangulat átadása, valamint a sejtetés kerül előtérbe, és ha érdekelnek a társadalmi problémák, esetleg gondolkozni is szeretsz rajtuk, akkor mindenképpen ajánlom A dombok halvány képét.

Értékelés: