Tommy Orange: Sehonnai

Fülszöveg:

Bámulatos ​és megrázó portré egy olyan Amerikáról, amelyet eddig csak kevesen láttunk. Tommy Orange regénye nem véletlenül töltött megjelenése óta tizenhat hetet a New York Times bestsellerlistájának élén. Egy olyan hang szólal meg benne, amelyet még sosem hallottunk: fehéren izzó és elsöprő erejű. Egyszerre szilaj, mókás, izgalmas és mélyen modern. 
Tizenkét feledhetetlen figura igyekszik az oaklandi pow-wow-ra, az észak-amerikai indiánok nagy összejövetelére, hogy aztán azon a sorsszerű napon mindannyiuk élete összekapcsolódjon. 
Költői és ádáz könyv, tele elektromos feszültséggel. Minden egyes lapja egy robbanás erejével ér fel. Sodró lendületű többgenerációs történet, az erőszak és a gyógyulás, az emlékezés és az önazonosság regénye. Egyszerűen az a végzete, hogy klasszikussá váljon.

Mindannyian ismerjük az indiános regényeket és filmeket, él egy kép a fejünkben róluk, ahogy sátrakban élnek, és vadásznak, de valójában semmit nem tudunk róluk. Nem tudjuk, hogy hogyan élnek most, és hogy miken mentek keresztül, amikor az európaiak elvették tőlük a földet, amin élnek. A történetek, amiket mindenki ismer, valójában nem az indián közösségekről szólnak, hiszen fehér emberek találták ki. Tommy Orange regényének célja, hogy ne kívülállók beszéljenek az amerikai őslakosokról, hanem ők maguk szólalhassanak meg, és megmutathassák, hogyan élnek most, és mit jelent számukra indiánnak lenni.

A Sehonnai tehát egy nagyon jelentős regény, mely rengeteg szereplővel dolgozik, akik felváltva szólalnak meg a könyv lapjain. Számomra ez egy kissé megnehezítette az olvasást, ugyanis tíznél is több személy szólalt meg, akik között látszólag nincs semmi kapcsolat, csak az, hogy indiánok. Aztán a regény felétől kezd összeállni a kép, és kiderül, hogy mindenki kapcsolatban áll valahogy a többiekkel. A szálak fokozatosan állnak össze, és néha egy kicsit bonyolult követni is, hogy kinek a kije (még ábrát is rajzoltam hozzá, hogy ne zavarodjak össze).

„Bennünket mindig csak mások definiálnak, és örökké csak rágalmaznak, noha az interneten könnyen utána lehet nézni a valóságos történelmi tényeknek és népcsoportunk jelenlegi állapotának. […] Az indiánokat Kanada tetejétől, Alaszka tetejétől egészen Dél-Amerika csücskéig eltüntették, aztán tollas jelképpé redukálták. A fejünk díszít zászlókat, mezeket és fémpénzeket. A mi fejünk volt az első pennyn, az „indiáncenten”, aztán a bölényes ötcentesen, még mielőtt népként szavazhattunk volna – persze már mindegyik eltűnt, mint az igazság, hogy mi alkotta a történelmünket világszerte, vagy mint a mészárláskor kiontott tömérdek vér.”

A könyv elejét nem élveztem annyira, eleinte azt hittem, hogy valójában egy novellás kötetet tartok a kezemben, de ahogy fokozatosan egyre több kapcsolatra derült fény, elkezdett érdekelni a történet. A szálak végül a pow-wow-n (egy indián ünnepen) érnek össze, ahol nagyon felgyorsulnak az események, és ez vezet az elképesztő végkifejlethez.

A különböző karakterek, annak ellenére, hogy viszonylag kevés tér jutott nekik a könyvben, elég jól kidolgozottak, összetettek, és mindenkit különböző motivációk irányítanak. Azonban ami a legérdekesebb, az az, hogy mindenki másként viszonyul a származásához és az indián hagyományokhoz: míg egyesek hűek maradtak az ősökhöz, mások próbálják elfelejteni, hogy indiánok, de olyanok is akadnak, akik szeretnének többet megtudni a múltjukról és az indián őseikről.

„Az emberek csapdába estek a történelemben, a történelem pedig bennük.”

A Sehonnai tényleg egy fontos könyv, mely képes hitelesen ábrázolni az amerikai őslakosok életét a XXI. században. Bár úgy érzem, hogy nem sikerült minden szál egyformán erősre, és egyes részeket untam is egy kicsit, alapvetően érdekes könyvről beszélünk, különösen a mű második felétől válik letehetetlenné a történet. Nekem nagyon sok újdonsággal szolgált a könyv, és úgy gondolom, hogy mások számára is hasonló élményt nyújthat, ezért ajánlom mindenkinek, aki kicsit is érdeklődik az indiánok és kultúrájuk iránt.

Értékelés: