Inkeri Markkula: A soha fel nem engedő föld

A soha fel nem engedő föld fülszövege:

Unni, a kanadai Baffin-szigeten dolgozó finn kutató a gleccserek szerelmese. Akkor a legboldogabb, ha a jég és a csobogó víz hangjai veszik körül. Éppen az éghajlatváltozás következményeit tanulmányozza a gyorsan olvadó Penny nevű jégsapkán, amikor összetalálkozik a titokzatos férfival, Jonnal.

Mint kiderül, mindkettőjükben közös a gyökértelenség és az otthon utáni vágyakozás. Unni gyerekként állandóan két világ közt volt kénytelen utazni: szülei válása után szakadt el Lappföldről, ám szűnni nem akaró vágyat érez az apja északi világa iránt. Jon pedig, bár Kanadában született, Dániában nőtt fel nevelőszülőknél, örökségként magával cipelve idegenségét, magányát és titkokkal teli múltját. A férfi felnőttként kap lehetőséget arra, hogy a Baffin-szigeten találkozzon biológiai apjával, szíve mégis tele van bizonytalansággal…

A fiatal férfi és a nő mindössze néhány napot tölt együtt egy hóvihar miatt, összezárva egy házban, mégis rögtön egymásba szeret. Az élet azonban gyorsan elsodorja őket, és mindketten kénytelenek visszatérni otthonukba. Ám ami összeköttetett, az nem enged el, ezért Unni később úgy dönt, megkeresi Jont, és visszatér a Baffin-öböl jég borította vidékére. És ahogy a gleccser olvadozik, úgy kerülnek felszínre a nemzedékeken át elhallgatott múltbéli titkok életükkel és családjukkal kapcsolatban.

A soha fel nem engedő föld megható történet az összetartozásról, a honvágyról, a szabadságról és a szerelemről. Inkeri Markkula az írás mellett biológusként is dolgozik, így aligha meglepő, hogy regénye rendkívül gazdag gyönyörű természetleírásokban, amelyek varázslatos, szinte túlvilági hangulatot teremtenek.

Az utóbbi években közel került hozzám az északi irodalom, hiszen több nagyon fontos olvasmányomat is északi országok szerzőinek köszönhetem. A soha fel nem engedő föld szerzője, a dán Inkeri Markkula ráadásul személyesen is ellátogatott Magyarországra: az őszi PesText fesztivál vendége volt, és a regény fordítójával, Patat Bencével beszélgetett. Az esemény előtt mindenképpen szerettem volna elolvasni a szerző gyorsan népszerűvé vált regényét, hogy így teljes egészében értelmezni tudjam majd a beszélgetést. Jól is tettem, ugyanis Patat Bence és Inkeri Markkula rengeteget mesélt a kötetről és annak rétegeiről. Ugyanakkor nem kellett a beszélgetés ahhoz, hogy felismerjem, mennyire izgalmas ez a regény.

A soha fel nem engedő föld első látásra talán romantikus történetnek tűnhet, ám senkit se zavarjon meg a borítón lévő ajánlás – nem az. Sokkal inkább egy lélektani regény, amely rengeteg témát érint, és a két fő karakterünkön keresztül számos fontos témát jár körül. Ilyen a környezetvédelem, a felnövés, az otthontalanság és a család kérdésköre, valamint a számi és az inuit élet a huszadik században.

„Engem vigasztal a gondolat, hogy a világ emlékszik ránk, akkor is, ha néha eltűnünk. A világ emlékszik az emberekre, a népek sorsára, elraktározza őket a gleccserekben és a talajban, talán olyan helyeken is, amelyeket még nem fedeztünk fel. A világ mégiscsak emlékszik.”

A kötet egyik elbeszélője Unni, aki egy kutatás miatt utazik Kanada északi részére, az inuitok földjére: egy gleccsert vizsgál és az éghajlatváltozást kutatja, ám van egy rejtett célja is: szeretne újra találkozni egy titokzatos férfival – Jonnal –, akit évekkel ezelőtt épp itt ismert meg. Unni úgy érzi, hogy a férfiban rokonlélekre talált, de gazából fogalma sincs, hogy mennyire. kettejük története ugyanis – bár gyermekkorukban a fél világ elválasztotta őket egymástól – nagyon hasonló tapasztalatokat szereztek.

Unni a gyermekkorát Finnország és a számik északi földje közötti ingázással töltötte. Bár az édesanyja magával viszi a kislányt a városba, Unnit a gyökerei a számi világhoz kötik, ahol az apja él, és ahová csak nyaranta látogathat el. Jon egy idilli családban nő fel, ám születésétől kezdve különbözik a többiektől, nemcsak külsőleg, de belülről is. A férfi minden inuit nőben a soha nem látott anyját látja, és a gyökértelenség, a sehová sem tartozás érzése lassan rányomja a bélyegét az egész életére.

„Apa egyszer azt mondta, hogy minden ember életében van egy vakfolt, egy olyan esemény, amelyre nincs magyarázat, de amely néha mindent áthat, még a jövőt is.”

Jon karakterén keresztül megismerhetjük az úgynevezett Sixties Scoop jelenséget, amelyről itthon nem sokat hallani. A kifejezés mögött egy óriási tragédia áll: az 1960-as és 80-as évek között ugyanis Kanadában bevett szokás volt, hogy az inuit családoktól erőszakkal elválasztják az újszülött gyerekeket – gyakran azt mondják nekik, hogy a gyermek meghalt –, majd a csecsemőket fehér családoknak adják örökbe, az asszimiláció felgyorsítása érdekében. Az erőszakkal szétválasztott családok az esetek többségében sosem találkozhattak újra. Jon édesanyjának szólamából pedig azt is megismehetjük, hogy hogyan próbálták asszimilálni azokat a gyerekeket, akik a családjukkal maradtak – például olyan bentlakásos iskolákba kényszerítették őket, ahol nem használhatták az anyanyelvüket.

Bár nagyon érdekes volt a könyv mögött meghúzódó történelmi háttér felfedezése, és a szereplők megélései a kisebbségi létről, bőven akadtak még fontos témák a könyvben. Elsősorban Unni szálán kapott nagy hangsúlyt a környezetvédelem, a gleccser vizsgálata közben ugyanis a lány a saját szemével látja, hogy hogyan csökken évről évre a jég mennyisége. A sarki jégsapkák olvadása számunkra talán egy elvont esemény, az északon élők számára azonban mindennapi tapasztalat, amelyhez folyamatos veszteségérzet kapcsolódik.

„Dühítette, hogy mások csak úgy szaporodnak, hogy egy fiatal nő valahol ebben a pillanatban is egy nem kívánt gyermeket vesz a kezébe, akit eleinte talán gyűlöl, később elfogad, és talán még szeretni is megtanulja. Ilyen ez. Az élet egyeseknek tartogat lehetőségeket, másoknak nem.”

Számomra nagyon izgalmas volt még az anyaság sokféle megjelenése is a kötetben. A szülő gyermek kapcsolatot és az anyává válást a szerző többféle oldalról mutatja be a karaktereinken keresztül: a kétségbeesett vágy a gyermek után éppen úgy megjelenik mint a gyermek kihordásának szép és ijesztő pillanatai, valamint az örökbefogadás és az ezzel járó örömök, illetve nehézségek.

A fontos témákhoz egy csodálatos, jeges táj leírása kapcsolódik, és ezen a kietlen, gyakran kegyetlen, de lenyűgöző vidéken egészen új jelentést kap a magány, és minden korábbinál fontosabbá válik a közösséghez való kapcsolódás. Nem véletlen, hogy Jon és Unni éppen it találkozik, és valamiképp itt indulnak el a lelkükön tátongó sebek meggyógyítása felé vezető hosszú úton.

A soha fel nem engedő föld egyszerre gyönyörű, lírai mű és egy izgalmas nyomozás nyomozás története, amelyben jobban megismerhetjük az északon élő kisebbségek életét és nehézségeit. Azok számára, akik szeretik a komoly, de szép történeteket, kihagyhatatlan olvasmány!

Értékelés: