V. E. Schwab: Éjféli földbe temesd csontjainkat

Az Éjféli földbe temesd csontjainkat fülszövege:

Az Addie LaRue láthatatlan élete szerzőjének új, műfajokon átívelő regénye a halhatatlanság kísértéséről, a szűnni nem akaró vágyról és az éhségről szól, amely túléli az időt.

Ez egy történet az éhségről.

1532, Santo Domingo de la Calzada.
María vadon nő fel, ravaszul és szabadon – szépségét csak a szökésről szőtt álmai múlják felül. De jól tudja: ebben a világban sosem lehet más, csak trófea vagy báb a férfiak játszmáiban. Ezért, amikor egy titokzatos idegen másfajta utat kínál, María kétségbeesett döntést hoz. És megfogadja: soha nem tekint vissza.

Ez egy történet a szerelemről.

1827, London.
Charlotte látszólag békés életet él vidéken, mígnem egy tiltott pillanat mindent széttör. A családja száműzi, London pedig rideg és idegen. Egy gyönyörű özvegy megjelenése reményt hoz – és egy újfajta szabadság ígéretét. De a vágy szabadsága mindig árat követel. Néha mindent.

Ez egy történet a haragról.

2019, Boston.
Alice egy új élet reményében hagy hátra mindent. De egyetlen éjszaka elég, hogy a múlt ismét nyomot hagyjon. Kérdések ébrednek, majd velük együtt valami sötétebb. Alice pedig válaszokat akar. És vért.

Ez egy történet az életről – arról, hogyan szakad meg, és hogyan kezdődik újra.

V. E Schwab legújabb regénye szinte véletlenül került hozzám angulol, a Fairyloot különleges kiadásában. Az történt ugyanis, hogy fél év után épp május végén jutottam be a várólistáról a Fairyloot Adult előfizetésébe, júniusban pedig a Bury Our Bones in the Midnight Soil lapult a csomagban. Ismerve Schwab írásait, tudtam, hogy nem lesz egyszerű angolul olvasni ezt a könyvet – amelyet ráadásul a szerző leginkább lírai kötetei közé sorolnak –, de nagyon örültem, hogy végül eredetiben vágtam bele a könyvbe.

A Bury Our Bones in the Midnight Soil (vagy magyarul Éjféli földbe temesd csontjainkat) egy nagyon különleges regény, amelyet sokan az Addie LaRue láthatatlan életéhez hasonlítanak. Abból a szempontból valóban hasonló, hogy Schwab más regényeihez képest líraibb és kevésbé cselekményközpontú a szöveg, valamint itt is meglehetősen izgalmas az időkezelés. Míg az Addie LaRue… esetében a főszereplőnk egyszerűen nem tud meghalni, addig a Bury Our Bones… főhősei vámpírok, akik akár évszázadokon keresztül élnek.

Sokszor hallottam erről a könyvről, hogy toxikus, leszbikus vámpírokról szól, és ez tulajdonképpen igaz is, de szerintem ennél jóval több ez a kötet. Olyan történet rajzolódik ki az oldalakon, amely egyszerre szól az élet mulandóságáról, és arról, hogy hogyan élhet valaki örökké. Arról, hogy a lélek sosem halhatatlan, és az elmúlás egyszer mindenkit utolér valamilyen módon. És arról is szól, hogy talán jobb halandónak lenni, mint örökké élni, mert végül úgyis utoléri a lelket a rothadás.

„A lány ezt akkor még nem tudta, de később kiderült, hogy a lélek az, amitől a nap melengetni tudja a bőrödet, amitől íze van az ételnek, amitől teljesnek érzed magad.”

A több szálon futó történet három szereplő szemszögét követi. María szála 1532-ben kezdődik, és egy olyan fiatal lány történeteként kezdődik, aki a saját útját keresi. Ám a szépséges Maríának hamarosan be kell hódolnia a hagyományoknak, és a családja érdekében feleségül kell mennie egy gazdag úrhoz, aki másra sem vágyik tőle, csak örökösökre. María azonban szenved a bezártságtól és a rengeteg szabálytól – amikor pedig találkozik egy különleges nővel, úgy dönt, hogy megragadja egy másik élet lehetőségét.

Alice története ezzel szemben a jelenünkben, 2019-ben kezdődik: a lány épp az egyetemi közegbe próbál beilleszkedni, és ennek érdekében egy olyan buliba megy el, amely az egész életét felforgatja. Alice a múlt elől menekült Bostonba, ám a lány múltját csak lassan, jelenetről jelenetre ismerhetjük meg a visszaemlékezéseiből. Míg María története kifejezetten hosszú időtávot ölel fel, addig Alice fejezetei mindössze néhány nap alatt játszódnak le, közben azonban kirajzolódik előttünk a lány teljes élettörténete.

A harmadik szereplőnk Charlotte, aki azonban igazából csak a könyv utolsó harmadában tűnik fel, de a szála szerintem nagyon erős lesz, a története pedig végérvényesen összekapcsolja a különböző eseményeket. Róla azonban nem akarok semmi többet mondani.

„Charlotte kellően olvasott volt ahhoz, hogy tudja, a szavak sorokká állnak össze, viszont a sorok között is lehet olvasni, mert bizonyos szavak elrejtőznek a szóközökben, a szünetekben, a lélegzetvételekben. Ráakaszkodnak a mondatokra, és lefelé húzzák őket a ki nem mondott dolgok súlyával.”

Bár mindegyik karakter nagyon jól van megírva, María magasan kiemelkedik a többiek közül. Egyrészt ő kapja a legtöbb időt, hogy kibontakozzon, másrészt az ő karaktere megy át a legnagyobb változásokon, amelyeket tökéletesen megfigyelhetünk, ahogy a fejében élünk. Meglepő, hogy mennyire tudtam vele azonosulni annak ellenére, hogy határozottan nem volt pozitív karakter. Igazából ebben a könyvben nem voltak valóban pozitív karakterek, mégis biztos vagyok benne, hogy valahol mindenki megtalálja magát bennük.

A különleges és részletes karakterábrázoláshoz nagyon különleges hangulat és egészen lírai nyelvezet párosult, többször versbetétekkel és sok-sok jelzővel. A Bury Our Bones in the Midnight Soil valahogy nemcsak a történetében, hanem a nyelvezetében is örökérvényűnek tűnik, olyasmit próbál közvetíteni, amely valahogy mindig aktuális és igaz. Közben pedig Schwab képes nagy és izgalmas fordulatokat is belecsempészni a kötetbe – valahogy egyszerre teszi az eseményeket kiszámíthatóvá és kiszámíthatatlanná.

Bevallom, hogy nagyjából 100 oldal után félretettem a könyvet, mert a karácsony előtti időszakban túl melankolikusnak éreztem a könyvet. Bár van jó pár véres jelenet a könyvben, nem emiatt éreztem ezt, hanem sokkal inkább a szereplők magánya miatt, amely visszatérően feltűnik a regényben. Hiszen végülis hogyan szabadulhatnál meg egy halandó világban a magánytól halhatatlanként?

„Azon gondolkodik, mi értelme szeretni valamit, ami arra kárhoztatott, hogy elveszítsék. Ragaszkodni valakihez, aki nem tud ragaszkodni a másikhoz.”

Sok helyen olvastam kritikát a kötet végével kapcsolatban, de én végül egyáltalán nem csalódtam. Egyszerűen nem lehetett másmilyen vége ennek a történetnek. Sőt, igazából így lett ez a kötet igazán tökéletes.

Értékelés: