Alice Broadway: Ink

Fülszöveg:

Képzelj el egy világot, ahol minden tettedet és életed minden jelentősebb eseményét a bőrödre tetoválják!
Saintstone-ban nincsenek titkok: születésed pillanatától kezdve megörökítik a bőrödön az elért eredményeidet, kudarcaidat és életed minden fontos pillanatát. Vannak megbecsült jelek, amelyek azt üzenik a külvilág felé, hogy jó ember vagy. És vannak szégyenletes jelek, amelyek árulóként megbélyegeznek. Leora az apja halála után abban talál megnyugvást, hogy az apja bőre gyönyörű történeteket mesél. Ez egészen addig tart, amíg Leora föl nem fedez az apja tarkóján egy jelet… a jel a Saintstone-ban elkövethető legnagyobb bűnt szimbolizálja. Leora rádöbben, hogy nem ismerte a saját édesapját. Miközben próbálja az igazságot kideríteni, megismerkedik Oscarral, aki egy bűnöző fia. Ahogy a fiatalok lassan közelebb kerülnek egymáshoz, Leorában úgy erősödik a kérdés: a fiú jelenti majd számára a megoldást, vagy csak bajt hoz a fejére?

Őszintén bevallom, hogy az Ink olyan regény, amit szinte teljesen a borítója miatt választottam. Még valamikor a megjelenése körül nézegettem, de aztán mégsem szereztem be, a kritikák sem voltak annyira jók róla, így egészen addig nem is terveztem megvenni, míg meg nem láttam a könyvet élőben, egy könyvesboltban. Nem mondom, hogy a borító képeken nem néz ki jól, de élőben gyönyörűen csillog, szerintem elképesztően szép, még ha egy kicsit sok is a minta. Így aztán mindenképpen a polcomon akartam tudni ezt a könyvet.  A szép borító persze nem minden, és sajnos ennek a regénynek voltak hibái, melyek kissé tompították a lelkesedésem.

Az Ink alapsztorija nagyon-nagyon jó, az ötlet, hogy a cselekmény egy olyan világba kerüljön, ahol minden fontos eseményt az emberek bőrére tetoválnak, igazán egyedi. A történet egy Saintstone nevű városban játszódik, valószínűleg valamikor a jövőben, amikor a társadalom alapja az, hogy senkinek nem lehetnek titkai, hiszen mindent a bőrre tetoválnak. A polgárok halála után pedig – elég horrorisztikus módon – könyvet kötnek a bőrükből, és ez lesz az alapja annak, ahogyan rájuk emlékeznek a későbbi generációk. Ez a kezdés tehát nagyon ígéretes volt, élveztem elmerülni ebben a különös világban, és egyre többet megtudni róla, bár végül mégsem sikerült igazán megismernem a környezetet. Örültem volna, ha több információt kapok a világ többi részéről is, vagy egyáltalán a város működéséről, azonban úgy néz ki, erre még várni kell – lesz ugyanis folytatása is a könyvnek.

„Mindannyian rosszak vagyunk egy kicsit. Mindenkinek az életében van olyan, amit szégyell, vagy amit megbán. Olyan dolgok, amikkel megbántottuk a lelkünket vagy azokat az embereket, akiket szeretünk. De eközben mindenkiben van valami jó. És merem állítani, hogy a legtöbben inkább jók, mint rosszak. Az élet arról szól, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, és kijelöljük helyünket a kontinuumban. Egy kicsit jók vagyunk és egy kicsit rosszak, de az nem egyenlő a szürkével.”

A regény kezdetén a főszereplő, Leora épp elvesztette az édesapját, és kiderül, hogy a férfinak bőven voltak titkai. Leora elkezd nyomozni, de igazán semmire sem jut, azok az emberek pedig, akik segíthetnének neki, makacsul hallgatnak: ez vezet valójában minden problémához. A szereplők egyszerűen képtelenek egymással kommunikálni, mindenki túl későn vallja meg az érzelmeit, és mondja el, amit tud, ami egy idő után már kezdett idegesítővé válni, hiszen a regény felénél még szinte semmit sem tudtunk meg. Ráadásul a regény végén kiderülő titkok – legalábbis azok nagy része – sem igazán meghökkentő, végig számítani lehetett rájuk, így aztán elég kiszámítható volt a cselekmény. Igazság szerint az, amire magunktól nem jövünk rá, az nem is derül ki a könyv végére sem – talán majd a következő részekből. Érdemes azonban megemlítenem, hogy a könyvben van pár nagyon szép gondolat, egy csipetnyi filozofikus tartalom, és néhány mese Saintstone-ból, amik igazán jól sikerült részei lettek a könyvnek.

A szereplők sem lopták be magukat túlzottan a szívembe, az egyetlen érdekes karakter az édesapa lett volna, akit azonban csak visszaemlékezésekből ismerhetünk valamennyire. Leora tipikusan a rendszer által kinevelt, engedelmes karakter, aki azonban ellentmondásba kerül a hitével az apja miatt. Ez akár érdekes dilemmákhoz is vezethetett volna, de valamiért mégsem ez történt, Leora ugyanis a végletekig ragaszkodott ahhoz, amit megtanult, és nem igazán látszott a folyamat, ahogy elszakad ezektől. Leora nagyon bizonytalan, és erősen befolyásolt női karakter, viszont a regény vége reményt adott, hogy a második részben már egy sokkal erősebb és önállóbb főszereplőként fog feltűnni.

Összefoglalva tehát azt tudom elmondani az Inkről, hogy egy kiemelkedő ötlet kevésbé kiemelkedő megvalósítása. Viszont már csak a világ megismerése miatt is érdemesnek tartom az olvasásra, és mivel elég rövid regény, senki nem fog szenvedni vele. Ha figyelembe veszem, hogy ez egy sorozat első része, akkor persze jobb a helyzet, hiszen bevezető kötetként nem is rossz, ugyanis felkelti az érdeklődést mind a regényben ábrázolt társadalom, mind az események további folyása iránt. Ebben a megvilágításban már nem is tűnik olyan rossznak, hogy sok kérdésre nem adott választ a szerzőnő. Mondhatom tehát, hogy a hibái ellenére érdemes belevágni a könyvbe, és én a magam részéről a második részre is vevő leszek, mert akár nagyot is alakíthat vele az írónő.

Értékelés:

„Amikor fiatalok vagyunk, feketén-fehéren látjuk a valóságot: igaz vagy hamis, jó vagy rossz. Ahogy azonban öregszünk, észrevesszük az apró különbségeket is. Nem lehet mindig mindent a fekete-fehér kategóriába illeszteni.”