Karin Tidbeck: Amatka

Fülszöveg:

Vanját, ​a fiatal tájékoztatási asszisztenst hazájából, Essre városából Amatka zord és fagyos kolóniájába küldik, hogy adatokat gyűjtsön a kormány számára. Vanja azonnal megérzi, hogy valami nincs rendben: Amatka lakói furcsán viselkednek, miközben a hatalom mindenütt a felforgató tevékenység nyomait kutatja. 
Bár a kiküldetése csak rövid időre szól, Vanja beleszeret lakótársába, Ninába, ezért meghosszabbítja látogatását. Eközben akaratlanul is tudomást szerez az egész kolóniát érintő, növekvő fenyegetésről. Minden erejével igyekszik eltitkolni, és önhatalmúlag olyan vizsgálódásba kezd, amivel önmagát is bajba sodorja. 
Karin Tidbeck világában mindenki gyanús, senki nincs biztonságban, és semmi nem egyértelmű – még az írott és beszélt nyelv, vagy éppen a valóság szövete sem. Az Amatka lenyűgöző és végtelenül eredeti mű, óda a szabadságról, a szeretetről és a művészi teremtőerőről.

Akárhányszor megpróbálom összeszedni a gondolataimat erről a könyvről, mindig csak egy szó jut eszembe: furcsa. Már az első oldaltól kezdve érezzük, hogy egy nagyon különös világba cseppentünk, de a részleteket szép lassan ismerjük meg, miközben a regény hangulata végig nagyon nyomasztó. Egy magamfajta számára, aki hisz a szavak erejében, az alapötlet csakis zseniális lehet, ráadásul ez a világ egy hatalmas metafora is egyben. Mindezek mellett viszont az egész történet eszméletlenül szürreális, és itt kezdődtek a problémáim a könyvvel, mivel nekem személy szerint nem igazán fekszenek az ennyire elrugaszkodott történetek.

De kezdjük az elején: adott a főszereplő, Vanja, akiről nem sokat tudunk meg, csak annyit, hogy egy tisztítószerekkel foglalkozó cégnél dolgozik, és Amatkába kell utaznia kutatni. Bár Amatka feltehetően nem sokban különbözik Vanja otthonától, a hősnő számára nagyon újszerű ez a kolónia és az itt élő emberek. Bár nem Vanja az elbeszélő, az eseményeket rajta keresztül ismerjük meg, ezért csak azok a dolgok vannak furcsaként feltüntetve, ami a főszereplő számára sem mindennapi – pedig valójában az egész világ teljesen szürreális. A könyv az elején egy egyszerű disztópiának tűnik, egy szocialista berendezkedésre hajazó állammal, azonban ahogy haladunk előre az oldalakkal, és egyre több titok kerül a látómezőnkbe, a regény nagyon elcsúszik a weird fantasy irányába.

„A nőről gondoskodtak – ahogy Larsról is gondoskodtak, ahogy mindenki másról is gondoskodtak, aki nem azt mondta, amit kellett. A kolóniákon talán nem létezett halálbüntetés, de a másként gondolkodókat akkor is meg kellett gátolni abban, hogy veszélyeztessék a közösséget.”

Az, hogy a regény stílusa nem jött be igazán, még nem lett volna nagy baj, azonban a regény vége hatalmas csalódás volt számomra. A könyv lényegében végig arról szólt, hogy egymás után történtek a titokzatosabbnál titokzatosabb, furcsábbnál furcsább események, és folyamatosan azt vártam, hogy mikor állnak össze a kirakós darabjai, és derülnek ki a miértek. De végül semmi nem történt, semmire nem kaptunk magyarázatot, a könyv úgy ért véget, mintha elvágták volna. Nyilván van mondanivalója, ha egy könyv – pláne egy ilyen disztópikus fantasy – így ér véget, de számomra mégis úgy tűnt, mintha az író csak összedobált volna mindenféle furcsa jelenséget – a tó, a tárgyak, az alagutak és csövek, a furcsa idegenek, stb. – amik között ő maga sem látta az összefüggést. Vannak kérdések, amiken el lehet gondolkodni, és önmagunk számára találhatunk valamiféle választ, de olyan események is történtek, aminek a megfejtéséhez egyszerűen nincs kiindulópontunk sem (ilyen például az, hogy miért fagy be éjszakánként a tó).

„A magány veszedelmes. A hallgatás veszedelmes. A magányos ember szúró csendjében a legkisebb elégedetlenség is rögeszmévé erősödhet.”

Mindenesetre azok számára, akik kedvelik a posztmodern regényeket, és a szürrealista fantasykat, az Amatka mindenképpen érdekes olvasmány lehet. Elég sokan vannak, akiknél ez a könyv nagyon betalált, ezért érdemes vele tenni egy próbát.

Értékelés: