Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Fülszöveg:

Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen, élete maga a pokol – a környezetében talán senki sem szenved annyira, mint ő. Anyja magára hagyta, barátai sincsenek, hiszen a rabszolgákat nem csupán az ültetvényesek sanyargatják, ők maguk is gyötrik társaikat, kegyetlenül, brutálisan. Cora úgy látja, nincs más lehetősége, mint a szökés. Amikor először hall a föld alatti vasútról, a rabszolgákat északra menekítő titkos szervezetről, elhatározza, bármi történjék is, útnak indul. Nem is sejti, milyen hosszú és gyötrelmes út vár rá…
Colson Whitehead fordulatos, megindító regénye, A föld alatti vasút (The Underground Railroad) az 1800-as évek Amerikájába repíti az olvasót, ahol rabszolgatartók és abolicionisták feszülnek egymásnak, s ahol a szökött rabszolgák és segítőik büntetése kínhalál. A kötet az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja és egyik leghangosabb könyvsikere. A hírek szerint az Oscar-díjas Holdfény című film rendezője, Barry Jenkins készül sorozatot forgatni.

 

 

A föld alatti vasút 2019 első olvasmánya volt, és szerencsére jól indult az év, ugyanis Colson Whitehead regénye nagyszerű olvasmánynak bizonyult. A történet egy fiatal lányról, Coráról szól, aki az 1800-as évek Amerikájában él egy kegyetlen földbirtokos rabszolgájaként. Az ő szökésének elképesztő történetét olvashatjuk ebben a könyvben, és ahogy a lány az új, jobb élet lehetőségét kutatja az államokban, fokozatosan mi is megismerjük, hogy milyen sorsok várhattak egy színes bőrű emberre a rabszolgatartás sötét korszakában.

„Minden ember egyenlőnek teremtetett, amíg úgy nem döntünk, hogy te nem vagy ember.”

A regény alapötlete egy metafora szó szerinti értelmezése: a XIX. században az abolicionisták valóban működtettek egy földalatti vasútnak nevezett hálózatot, ez azonban nem szó szerinti vasutat jelentett – ahogy a könyvben – hanem egy olyan hálózatot, melyben a szökött rabszolgákat állomásról állomásra, házról házra szöktették a hálózat tagjai, nyugat felé. Ekkoriban terjedt el a vasút, ezért nevezték így az emberek a titkos hálózatot, amelynek állomásai valóban magánemberek pincéjében volt, csakhogy a jobb sorsra érdemes férfiakat és nőket nem vonatokon, hanem szekereken szállították titokban nyugatra. Colson Whitehead azonban gondolt egy nagyot, és a földalatti vasutat szó szerint értelmezve korabeli metrókat írt a könyvébe, melyek segítségével a rabszolgák államról államra utazhatnak.

A regény főszereplője Cora, akit kislány korában magára hagyott az édesanyja – egyedül szökött meg a birtokról, és szinte legendává vált, mert soha nem találták meg. Cora egész életét meghatározta ez az élmény: egyrészt reményt kapott, hogy ha a dolgok rosszra fordulnak a farmon, akkor van esély a menekülésre – bár számtalan szökött rabszolgát visszahoztak és kínhalálra ítéltek, akik szökéssel próbálkoztak -, másrészt Corának nem volt jelen az életében az édesanyja, ezért mindenért alaposan meg kellett dolgoznia. Bár némi tiszteletet sikerült kivívnia, mégis kitaszítottként él a farmon, egészen addig, míg Caesar – egy másik rabszolga – meg nem keresi őt, és arra nem kéri, hogy szökjenek meg együtt.

Cora számtalan megpróbáltatáson megy keresztül a regényben – szinte minden ember életét veszti, aki segíti az útját valamilyen formában, vagy akihez kötődni kezd, mégis egyre reménykedik egy jobb életben. Ez okozza az alkalmankénti óvatlanságát is: azt hiszi, hogy végre biztonságban van, ezért többször is felhagy a meneküléssel, ami mindig rosszul végződik – hiszen egy szökött rabszolga soha nem lehet biztonságban. Bár a lányt kísértik az elvesztett barátai, segítői, mégis van ereje hozzá, hogy újra és újra felálljon, és tovább menjen, harcoljon egy jobb életért.

„Soha még ilyen puha ágyban nem aludt. De hát ágyban sem aludt még.”

Miközben Cora útját követjük, számtalan karakterrel találkozunk, akik különböző motivációik miatt vagy a rabszolgaság fenntartásáért, vagy annak eltörléséért harcolnak. A fontosabb mellékszereplők egy-egy rövid fejezetet is kapnak, amiben az elbeszélő beszámol az élettörténetükről, aminek hatását erősen fokozza a tény, hogy a szereplők sorsa eddigre már nagyrészt megpecsételődik. A legnagyobb benyomást rám a Mabellel, Cora édesanyjával foglalkozó fejezet tette, mely teljességgel összetöri az olvasót, ha esetleg még reménykedett valamiben.

Az út során a főszereplő több államban is megfordul, és ezek működését, és történetét is megismerheti az olvasó. Míg Georgia, a legelső helyszín nagyjából olyan, amilyennek egy rabszolgatartó államot ismerünk, addig Észak-Karolina valódi földi pokolként, míg Dél-Karolina a látszólagos befogadás államaként tűnik fel. Utóbbi egy szökött rabszolga számára maga lehet a megváltás, de az olvasó pontosan látja hogy milyen szörnyű sorsa van még itt is a színes bőrű lakosoknak.

A regény végig nagyon komor hangulatú, és az írónő bámulatos tehetséggel veszi el előlünk a reményt újra és újra, amikor az megjelenik. Whitehead nem próbál semmit eltusolni a rabszolgák szenvedéseiből: a maga teljességében látjuk a lelki terrort, a testi bántalmazást, a gyilkosságokat és a kilátástalan helyzetet, amivel meg kell birkózniuk ezeknek az embereknek, és a segítőiknek, akik szintén folyamatos bizonytalanságban kénytelenek élni csak azért, mert próbálnak segíteni embertársaikon. A regényben annyi haláleset történik, hogy szinte lehetetlen összeszámolni is, azonban minden tragédiát szívbe markolónak és mérhetetlenül tragikusnak éreztem, nem szoktam hozzá a kegyetlenségekhez.

„Ellopott testek dolgoznak ellopott földeken. Gép, amely sohasem áll le, falánk kazánját vérrel táplálják.”

Azoknak, akik szívesen olvasnak megrendítő, történelmi regényeket, azoknak mindenképpen ajánlom A föld alatti vasút elolvasását, de úgy gondolom, hogy bárki haszonnal forgathatja ezt a könyvet, akit érdekel az amerikai rabszolgatartás szörnyű korszaka. Számomra nagyon fontos olvasmánnyá vált ez a regény.

Értékelés: