Neil Gaiman: Csillagpor

Fülszöveg:

Neil Gaiman könyve is úgy kezdődik, ahogyan a legjobb történetek általában: egy fiúval, egy lánnyal meg egy beteljesületlen szerelemmel. De aztán egyáltalán nem úgy folytatódik, ahogyan a mesék folytatódni szoktak. Neil Gaiman ezzel a regényével is bebizonyítja, hogy nem véletlenül tartják őt a modern fantasy egyik legnagyobb alakjának.

Falva falva egy aprócska település Angliában. Arról a falról kapta a nevét, amely a falu határában húzódik, és elválasztja az emberi világot a varázslatok birodalmától. Egy hűvös októberi estén a fiatal Tristran Thorn hullócsillagot lát a falon túl a földre zuhanni, és hogy elnyerje a gyönyörűséges Victoria kezét, megígéri a lánynak: elhozza neki a lehullott csillagot. Tristran elindul hát élete nagy kalandjára a falon túli varázslatos világba, amelyet a legfurcsább teremtmények és soha nem látott lények népesítenek be. Hűséges társak, halálos ellenségek várják, és ha Tristran elég kitartó, olyasmit találhat meg, amire egyáltalán nem számított.

Nem igazán van olyan fantasyrajongó, aki ne ismerné Neil Gaiman nevét, és én sem vagyok kivétel ezalól, holott még egy regényét sem olvastam a szerzőnek – csak az Északi mitológia című művét olvastam korábban, mely a skandináv mitológiai történetek közül dolgozza fel a legfontosabbakat. Régi tartozásom volt tehát, hogy elolvassak egy Gaiman-regényt, és bár az Amerikai istenek elég vonzónak tűnt, először valami rövidebbet akartam olvasni – így esett a választásom a Csillagporra.

„Nem nehéz birtokolni valamit. Vagy mindent. Csak tudnod kell, hogy a tiéd, aztán önként elengedni.”

Mielőtt a kezébe veszi valaki a könyvet, érdemes tudni, hogy nem egy hagyományos fantasyról beszélünk, sokkal inkább tündérmese a Csillagpor, annak minden szépségével és kliséjével együtt, ugyanakkor mégsem gyerekeknek szól, hiszen tele van trágársággal, és olyan brutális gyilkosságokkal, amik még egy felnőttet is simán kikészítenek. Maga a történet azonban nagyon színes, izgalmas, és olykor szívet melengető, ahogy az egy mesében lenni szokott.

A karakterek a mesei jellegnek megfelelően nem voltak túl összetettek: vagy jók voltak, és önzetlen segítségükkel hozzájárultak a hős, Tristan boldogulásához, vagy kimondottan rosszak voltak, és el is nyerték méltó büntetésüket, ez alól talán Septimus és Primus, akik ugyan fortélyosak és okosak voltak, azonban nem kifejezetten pozitív szereplők. A két főhős, a csillag és Tristan azonban tetőtől talpig pozitív karakterek voltak, ezért aztán a regény végére… pont az történik, amire számítunk.

„– Tudod, a helyedben mit tennék?
– Nem. Mit? – kérdezte Tristran ébredő reménnyel.
A kis ember megtörölte az orrát.
– Megmondanám ennek a hölgyeménynek, hogy dugja az arcát a disznó seggibe, én meg elmennék keresni olyat, aki egy csókért nem az egész világot kéri rögtön. Hidd el, van ilyen. Egy féltéglát se tudsz eldobni ott, ahonnét jöttél, és máris eltalálsz egyet.”

A történetben nem igazán fontos a lélektaniság vagy a jellemek kimerítő ábrázolása, inkább csak felszínes képet kapunk a karakterekről és motivációikról, jellemfejlődés pedig talán egyedül a lány esetében jelenik meg (a boszorkány pálfordulását nem éreztem túl hitelesnek, ráadásul már nem is nagyon volt más választása, mint megjavulni). Számomra a szerelmi szál is kicsit légből kapott volt. Ezt azonban a fordulatos és izgalmas cselekmény kompenzálta, mely rengeteg szálon futott egyszerre, de szerencsére nem éreztem egyiket sem feleslegesnek. Egy jó meséhez híven pedig tanulságokban is bővelkedett a Csillagpor.

„Hébe-hóba halljuk, hogy éppolyan könnyű nem észrevenni azt, ami nagy és nyilvánvaló, mint ami kicsi és jelentéktelen, és hogy az észre nem vett nagy dolgok gyakran okoznak problémát.”

Mindent összevetve újra csak azt tudom mondani, hogy a Csillagpor ízig-vérig tündérmese, a legjobbak közül, azonban kizárólag felnőtteknek. Akik tehát szeretik a meséket, és még mindig gyermeki lelkük van, azok biztosan imádni fogják Neil Gaiman mára szinte klasszikussá vált regényét.

Értékelés: