Jesmin Ward: Hallgasd a holtak énekét!

Fülszöveg:

A Hallgasd a holtak énekét! nagyszabású családtörténet, az amerikai útiregény archetipikus hagyományainak, a kísértethistóriáknak és a katasztrófaregényeknek lenyűgöző, zavarbaejtő és sehová sem besorolható elegye, egy modern remekmű. 
A tizenhárom éves Jojo igyekszik megérteni, mit jelent férfivá válni. A családjában van kitől és van miből tanulnia: ott van feketebőrű nagyapja, Pop, vagy fehérbőrű nagyapja, aki viszont egyáltalán nem fogadja el a fiút. És az apja, aki mostanában szabadul a börtönből… Amikor kiengedik, Jojo kábítószerfüggő anyjával odautazik. Találkozik egy másik tizenhárom éves kissráccal, egy halott fegyenc szellemével, aki magában hordozza az amerikai dél történelmének örökségét. Fontos dolgokat tanít meg Jojónak apákról és fiaikról, az erőszakról és a szeretetről.

A KULT könyvek általában nem okoznak csalódást nekem, ezért tervben vagy, hogy mindet begyűjtöm és elolvasom, azonban ezt a regényt most nem emiatt választottam, hanem azért, mert ez a 13. Mini-könyvklub júliusi olvasmánya. Nem titok, hogy a mostani olvasmányaik közül ezt a könyvet vártam a legjobban, mert a fülszövege alapján nagyon mély mondanivalója és üzenete van, az ilyen jellegű könyvek pedig közel állnak hozzám. Bár nem teljesen azt kaptam, amit vártam, a végeredmény egy elképesztően erős regény lett.

„Szeretem azt hinni, hogy tudom, mi a halál. Szeretem azt hinni, hogy olyasmi, amitől nem kell elfordítanom a tekintetemet.”

A Hallgasd a holtak énekét! nem könnyű olvasmány, és semmiképp sem a könnyed olvasmányok kedvelőinek való – ezt már az elején leszögezem. A regény világa az első perctől kezdve nagyon mellbevágó, tele horrorisztikus jelenetekkel, melyektől nem könnyű szabadulni a könyv letétele után sem. A regény Amerikában, a borzasztóan szegény délen játszódik, ahol nemcsak a feketék, de a fehérek is rossz körülmények között élnek, mégsem szűnik az elnyomás. Bár ez a könyv szerintem elsősorban nem a rasszizmusról szól, mégis vannak benne nagyon erőteljes példái arra, hogy hogyan nyilvánul meg, a legszélsőségesebb talán Given megölése.

A Hallgasd a holtak énekét! talán úgy fogható meg legjobban, ha családregényként tekintünk rá: egy utazás során egy fekete család három generációjának a történetét ismerhetjük meg: a legerőteljesebb Jojo, a 13 éves kisfiú szála, aki egyedül nagyapjára számíthat, és aki lényegében egyedül kénytelen a kishúga gondját viselni. Aztán ott van az édesanyja, Leonie, akit szintén megviselt az élet, de ami vele szemben a legfurcsább volt, az a gyerekei iránt tanúsított viselkedése: várta volna, hogy szeressék őt, de soha nem volt mellettük, amikor szükség lett volna rá. A harmadik szál Jojo nagyapjához kötődik, és az ő egykori barátjához, Richie-hez, aki elbeszélőként is jelen van a regényben. Bár a papa nem szólal meg közvetlenül a könyvben, sőt, a nagy részében nincs is jelen, mégis halljuk a történeteit Jojo szájából, és folyamatosan szó esik róla, ezért a regény végére olyan, mintha mi is ismernénk.

„Vannak dolgok, amik mozgatják a férfit. Mintha áramlatok lennének benne, mint a vízben. Amik ellen nem tehet semmit. Minél idősebb vagyok, annál inkább látom, hogy igaz.”

A könyv egy nagyon fontos szála a természetfeletti, ami fokozatosan jelenik meg a történetben. A képesség, hogy olyan dolgokat is lássanak, amiket mások nem, öröklődik, a nagymamától kezdve egészen Jojóig, azonban mindenkiben egy kicsit másképp van meg a képesség.

Annyi mindenről szól ez a regény, hogy nem is tudom összefoglalni egy ilyen rövid bejegyzésben, de megpróbálom összeszedni a legfontosabbakat: szerepet kap a rasszizmus, a szegénység, a gyerek-szülő kapcsolat, a börtön és a munkatáborok kegyetlenségei, a barátság és a szeretet, az állatok és az ember, sőt az ember és a természet közötti kötelék,  a halál és a veszteség. Összességében nagyon fájó és felkavaró volt olvasni ezt a regényt, gyakran dühös voltam, mégsem tudtam szabadulni tőle. Szörnyű volt látni, hogy mennyi sebbel kénytelen együtt élni mindegyik szereplő, de ahelyett, hogy segítenék egymást, újabb sebeket okoznak a szeretteiknek.

„Dédapám azt mondta, mindenben van lélek. A fákban, a holdban, a napban, az állatokban. Azt mondta, a nap a legfontosabb, és nevet is adott neki: Aba. De szükség van mindre, az összes lélekre, hogy egyensúly legyen.”

Végül nem mehetek el amellett sem, hogy ebben a szörnyű könyvben mennyi gyönyörűség lakozik: egyrészt a történet szintjén, hiszen a szeretet fontos szerepet kap, gondolok itt például Jojo és Kayla kapcsolatára, másrészt a megfogalmazás szintjén: a regény nyelvezete igazán szép, gyakran lírai, így erőteljes kontrasztban áll a leírt borzalmakkal. Ez mindenképp nagy pozitívuma ennek a műnek.

Ez a regény nem való mindenkinek, mert nagyon felkavaró, sokszor egészen gyomorforgató a történet, ezért azoknak ajánlom, akiknek elég erős a lelkük, hogy befogadjanak egy ilyen brutális történetet. Ha azonban ez sikerül, biztosan más emberekként csukják be Jesmyn Ward könyvét.

Értékelés: