Tara Westover: A tanult lány

Fülszöveg:

Tara ​Westover tizenhét évesen tette be először a lábát iskolai osztályterembe. Előtte Idaho hegyei között, a társadalomtól szinte teljesen elzárkózva élt szüleivel, akik állandóan a világvégére készültek. Tara minden nyáron gyógynövényfőzeteket készített könnyen befolyásolható anyjával, aki a környék bábája és füvesasszonya volt, télen pedig az egyre furcsábban viselkedő apja mellett dolgozott egy roncstelepen. A lányt soha nem látta orvos vagy védőnő, a vágásokat, agyrázkódásokat, de még a robbanásból származó égési sérüléseket is az otthoni gyógynövényekkel kezelték. A sokgyerekes család annyira elszigetelődött az intézményes társadalomtól, hogy nem volt senki, aki biztosíthatta volna az iskolázatlan gyerekeknek a megfelelő oktatást.
A hegyen túli világ elérhetetlennek tűnt Tara számára. Ám egyik fiútestvére annyit mesélt neki a főiskolai élményeiről, hogy a kíváncsi lány elhatározta, ő is kipróbálja ezt az újfajta életet. Önerőből tanulni kezdett, magát képezve tett sikeres felvételi vizsgát, és hatalmas tudásvágya eljuttatta őt még az óceánon túlra is. 
A tanult lány felejthetetlen emlékirat egy fiatal, iskolázatlan lányról, aki hátat fordítva különc családjának útnak indul, és küzdelmes útja során eljut egészen Cambridge-be, hogy doktori diplomát szerezzen.

Ebben a hónapban a 13. Mini-könyvklubban egy listából választhattunk egy olvasmányt, és én sokat gondolkodtam rajta, hogy mit is olvassak, de végül a tanult lány mellett tettem le a voksomat, csupán az érdekes fülszövege miatt. Ha nincs a könyvklub és Vegzus, akkor valószínűleg sosem találkozom ezzel a könyvvel, és ez igazán kár lett volna, mert A tanult lány nagyon fontos regény.

Tara Westover könyve nem fikció, az író a saját életét meséli el úgy, ahogy ő emlékszik rá (bár néhol megemlíti, hogy nem minden családtagja emlékszik egyformán). A regény Tara első emlékeivel kezdődik, és egészen a regény megírásáig tart, tehát gyakorlatilag egy fiatal nő teljes életét magában foglalja. Hogy miért is volt érdekes? Azért, mert ez a lány Idahoban, a hegyek között élt, a civilizációtól elválasztva, és nemcsak iskolába nem járatták soha a szülei, de orvosnál is csak felnőttként járt először.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, az volt az első benyomásom, hogy annak ellenére, hogy Tara nem járt iskolába, egy boldog, gondtalan gyerekkorban lehet része. Sajnos azonban hamarosan bebizonyosodott, hogy nincs így: Tarának szörnyű dolgokat kellett átélnie. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy az igazi probléma nem az, hogy a gyerekek nem mentek orvoshoz vagy iskolába, hanem a szülők, különösen az édesapa hozzáállása az egész világhoz és a társadalomhoz. Gene Westover, az édesapa komoly mentális betegségekkel küzd, bipoláris, folyamatos üldözési mániával küzd, és a meglátásait folyamatosan át próbálja adni másoknak is. Nem meglepő, hogy azok a gyerekek, akik ilyen befolyás alatt nőnek fel, nagyon torz képet kapnak a világról. Még nagyobb baj, hogy az erőszak is, legyen az tesi vagy mentális, teljesen elfogadott ebben a világban – nemcsak a gyerekekkel, hanem a nőkkel szemben is.

Két nagyon erős, és egyértelműen mentálisan beteg karakter szerepel a könyvben, Gene, és Tara legidősebb bátyja, Shawn, akin méginkább szemügyre vehetőek a betegség jelei: az egyik pillanatban szeretetet tanúsít Tara iránt, és támogatja a húgát, míg a másikban brutális fizikai bántalmazással próbál kicsikarni mondjuk egy bocsánatkérést. Érdekes még az édesanya és az idősebb lánya, Audrey karaktere, akik ugyan elszenvedtek minden szörnyűséget, amit Tara, az édesapa iránti lojalitásuk mégis töretlen marad, akár önbecsapás árán is.

„Mióta először ráébredtem, hogy a bátyám, Richard fiú, én pedig lány vagyok, azóta szeretném elcserélni az ő jövőjét az enyémmel. Az én jövőm az anyaság volt, az övé az apaság. Nagyon hasonlónak hangzottak, de nem hasonlítottak. Egyiknek lenni azt jelentette, te döntesz. Te ülsz az asztalfőn. Te rendszabályozod a családot. A másiknak lenni pedig azt, hogy rólad döntenek, téged szabályoznak.”

Az érdekes karakterek mellett azonban mégis fejlődésregény ez a könyv, méghozzá Tara fejlődését meséli el, ahogy fokozatosan ki tud lépni az apja által teremtett világképből, ami nem egyenlő azzal, hogy elköltözik a szüleitől, mert az édesapja bűvkörétől is el kell távolodnia – ami pedig nem egyszerű feladat még úgy sem, hogy Tara viszonylag hamar rájön, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek az apja leírja. Tara kilépése nem dicső, nem egyik pillanatról a másikra történik, ehelyett hosszadalmas, tele visszaesésekkel és önbecsapással. Nagyon groteszk, ugyanakkor izgalmas látni, ahogy Tarának küzdelmet jelentenek olyan dolgok is, amik másnak evidensek: például az, hogy elmenjen orvoshoz egy súlyos sérülés után, vagy felvegyen egy pólót, amiből kilátszik a karja.

„Nem tud segíteni rajtam. Csakis én menthetem meg önmagam.”

Ez a könyv nem egy fordulatos kalandregény, és ennek megfelelően nem váltják egymást őrült tempóban az események, de mindez egyáltalán nem teszi unalmassá a könyvet. Az író gyakran elkalandozik, megoszt korábbi élményeket, vagy látszólag érdektelen eseményeket, de ezek mind árnyalják a képet a családról, és segítenek megérteni Tara világát és gondolkodásmódját.

A tanult lány igazán remek olvasmány, de az igazi ereje abban rejlik, hogy igaz történetet mesél el, ráadásul nem is valamikor a régmúltban játszódik, hanem napjainkban, vagy legalábbis néhány évtizeddel ezelőtt. Dühítő belegondolni, hogy ilyesmi megtörténhet egy családban, méghozzá anélkül, hogy bárki is felfigyelne rá, vagy közbe tudna lépni. Mindez pedig azért, mert az emberek néha túlságosan elvakultak, és a családjukhoz még akkor is végtelenül lojálisak, ha tudják, hogy ez tönkreteszi a maguk és másuk életét. Ez a mondanivaló az, ami miatt igazán ajánlom mindenkinek A tanult lányt!

Értékelés: