Blake Crouch: Sötét anyag

Fülszöveg:

Elégedett ​vagy az életeddel? Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom.
Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos.
Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel.
Blake Crouch a nagy sikerű Wayward Pines-trilógia után ezúttal kvantummechanikával és alternatív világokkal feszegeti a tudományos sci-fi határait egy rá jellemző, gyors tempójú regényben. A Sötét anyag az év legjobban várt thrillere — egy zseniálisan kitalált, sodró lendületű és bensőséges, különös és mélyen emberi történet a legfontosabb döntéseinkről és arról, hogy mit vagyunk hajlandóak megtenni azokért az életekért, melyekről álmodunk.

Nem igazán vagyok nagy rajongója a thrillereknek, bár néha elolvasok egyet-egyet, de októberben Blake Crouch regényét olvastuk a Mini Könyvklub 14 csapatával, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom ezzel a regénnyel. A Sötét anyag alapsztorija kifejezetten érdekesnek tűnt, tetszett, hogy a szerző egy kis intellektuális kihívást is csempészett a műbe, viszont bőven voltak negatív élményeim is a könyvvel kapcsolatban. Nehéz spoiler nélkül beszélni erről a könyvről, de azért megpróbálkozom vele.

A könyv úgy kezdődik, hogy a főszereplőt, Jasont elrabolják, és egy furcsa helyen tér magához, ahol őt látszólag mindenki ismeri, de ő nem ismer senkit. A regény első fele – egy rövid bevezető után – arról szól, hogy Jason egyrészt megpróbálja feldolgozni, hogy amit tapasztal, az a valóság, másrészt igyekszik rájönni, hogy mi is történik vele tulajdonképpen. Bár a cselekmény pörgős, izgalmas – valójában már a legelső oldaltól fogva – így a regény gyorsan olvasható, nekem ez az első rész eléggé kiszámítható volt, így egy kicsit elnyújtottnak éreztem.

„Nem szabad elhinnem, hogy megőrültem.
Nem szabad semmi egyebet tennem, mint megoldanom ezt a rejtélyt.”

Valahol a közepén fogott meg ez a regény, amikor a még mindig pörgős cselekmény mellé bejött valamiféle tudományos magyarázat, bár tény, hogy ez egy kicsit felületes volt, viszont nem lehetne elvárni az olvasótól, hogy annyi előzetes ismerete legyen, hogy ennél bonyolultabb tudományos magyarázatot is megértsen. Számomra pont megfelelő volt az, amennyire a szerző belement a fizikai magyarázatokba: érthető volt, viszont gondolkodásra sarkallt. Ezek után, ha lehet, még jobban pörögnek az események, és amikor már kezdene nyugvópontra kerülni a történet, ismét egy bonyodalommal találjuk szembe magunkat, ami ugyan logikusan illeszkedik a tudományos magyarázat keretébe, én mégis úgy éreztem, hogy ez már túl lett tolva kissé. Itt már nem annyira izgultam, mint mosolyogtam a helyzet bizarrságán. Így aztán a regény vége megint nem jött be igazán.

A karakterek nem voltak igazán különlegesek, nem nagyon láttunk rá a motivációikra, még Jasont is csak felületesen ismerjük meg, mindössze annyit tudnék elmondani róla, hogy szereti a családját, de mindig is vágyott a sikerre. A regényben megjelenő többi karakterről pedig még ennél is kevesebbet tudunk meg, csak egy-egy villanásnyi időre tűnnek fel. Ironikus módon még Jason felesége is – aki körül az egész regény forog – csak néhány jelenetben tűnik fel, és sajnos ezekben sincs igazán nagy hatása a történet alakulására.

Tény, hogy Crouch írásmódja elég egyedi, gyakran használ rövid tőmondatokat, és ezeket mintegy felsorolásszerűen pakolja egymás mögé, de engem ez nem zavart, bár különösebben nem is tetszett. Sokakat viszont – a Moly tanulsága szerint – az őrületbe kerget ez a nyelvezet, ezért csak akkor kezdjetek bele az olvasásba, ha ezt el tudjátok viselni. Szerintem egyébként nagyban hozzájárul az írásmód ahhoz, hogy ennyire sodró lendületű és izgalmas regény született.

„Ez a gyönyörű a fiatalságban.Van benne valami súlytalanság, ami mindent áthat,mert még nem hoztam elátkozott döntéseket, nem köteleztem el magam bizonyos ösvények mellett, és az előttem húzódó út csupa tiszta, korlátlan lehetőség.”

Összegezve az eddig elmondottakat a Sötét anyag egy nagyon izgalmas, lendületes regény, valahol a sci-fi és thriller határán. A tudományos magyarázat szerintem megfelelő,  úgyhogy akik szeretik azt, amikor fizikai elméleteken alapul egy könyv, azoknak ajánlom. A regény nagyon elgondolkodtató, és napokig azon agyaltam, hogy állást foglaljak, hogy ilyesmi megtörténhetne-e vajon a valóságban. Akik viszont kidolgozott jellemekre vagy részletgazdag nyelvezetre vágynak, azok nem ezzel a könyvvel fogják megtalálni az igazit.

Értékelés: