Margaret Atwood: Égető kérdések
Az Égető kérdések fülszövege:
Miért mesélnek az emberek minden kultúrában történeteket?
Mennyit adhatunk oda magunkból, anélkül hogy eltűnnénk?
Hogyan élhetünk ezen a bolygón?
Mi az igaz? Mi igazságos?
Mi köze a zombiknak a tekintélyelvűséghez?
Margaret Atwood bámulatos éleslátással, meggyőző őszinteséggel és pajkos humorral közelíti meg világunk egyre sürgetőbbé váló problémáit. A technológia, a klímaválság és a politika kérdései mellett a szerző a populáris és a „magas” irodalom változatos tájain is végigkalauzolja olvasóját: Stephen King zsenialitásától és a horrorirodalom szörnyeinek tipológiájától számos klasszikus és kortárs női író munkásságán át Shakespeare-ig, Kafkáig és persze saját műhelyének titkaiig. De személyesebb témák is helyet kapnak a kötetben – például mikor adjanak tanácsot az öregek a fiataloknak (csak ha kérik), vagy hogy is néz ki egy író hete (kaotikusabb, mint gondolnánk).
Közelmúltunk, az a viharos időszak, melyben a kötet írásai születtek, meglepő politikai fordulatokat, gazdasági válságot és világjárványt hozott. Egyre többen aggódnak a bolygó és civilizációnk jövőjéért, értetlenül állva az újabb és újabb, disztópiába illő események előtt. Atwood nem kínál hamis megnyugvást vagy könnyű menekülőutat, de törhetetlen derűje, következetesen képviselt értékrendje és az emberiség teljes történelmét átfogó perspektívája segít abban, hogy megtaláljuk saját válaszainkat az égető kérdésekre.
Margaret Atwood régóta a kedvenc szerzőim közé tartozik, és bár még nem olvastam tőle mindent, sok fantasztikus olvasmányélményt köszönhetek neki, többek között nagy hatással volt rám A szolgálólány meséje, a Testamuntumok, az Alias Grace vagy épp rövidke kötete, a Pénelopeia. A szerző tavaly megjelent könyve azonban nem regény, még csak nem is szépirodalom, hanem egy esszékötet, amely a 2004 és 2021 közötti hosszabb-rövidebb írásaiból szemezget.
“Amikor az 1960-as években először tartottam kérdezz-felelek típusú találkozókat az olvasókkal, azt kérdezték tőlem: maga mikor lesz öngyilkos?. Költőnő voltam, és azokban a Sylvia Plath szelleme által kísértett időkben az öngyilkosság elvárás volt. A nőmozgalom kezdeti időszakában arról érdeklődtek, gyűlölöm-e a férfiakat. Az 1980-as években aztán az írás folyamatáról kezdtek kérdezősködni. 1985 után A Szolgálólány meséjéről akartak beszélni, ahogy most is: úgy tűnik, a női testek állami irányítása tekintetében túlságosan is közel jártam az igazsághoz.
De mostanában azt kérdezik: van remény?. A válaszom az: mindig van remény. A remény beépített tulajdonságunk. És ragadós is: a remény újabb reményeket gerjeszt, mert ha az emberek reménykednek, összeszedik magukat. Ez az, amire a jövőben mindannyiunknak szüksége van.”
Lényegében mindent imádok olvasni, amit Margaret Atwood írt, így nem izgultam amiatt, hogy tetszeni fognak-e ezek a válogatott írások, bár tény, hogy ez egy új terep volt a regények után, mert nem tudtam, hogy mire számítsak. Esszékötet révén az Égető kérdések nem egy olyan könyv, amelyet gyorsan lehetne olvasni, én is igyekeztem szüneteket hagyni a fontosabb témák után, azonban valahogy mégis egészen gyorsan átrágtam magam a könyvön, mert Atwood nagyon izgalmas kérdésekkel foglalkozik.
Több írás is foglalkozik valamilyen szempontból a környezetvédelemmel és olyan politikai kérdésekkel, mint hogy Trump megválasztása hogyan hathat az amerikai kultúrára. Természetesen szóba kerül a feminizmus és az irodalom is, bár az irodalmi témájú szövegekről vagy alkotókról írt esszék számomra általában kevésbé voltak érdekesek, ugyanis az említett könyvek jó része itthon nem igazán ismert, vagy akár nincs is magyar fordítása. Ugyanakkor ezeknek a részeknek hála bővült néhány olyan regénnyel az olvasmánylistám, amit Margaret Atwood is nagyra becsül.
Az én kedvenc esszéim nagyrészt Margaret Atwood műhelyébe nyújtanak bepillantást, és az alkotás folyamatáról, vagy egy-egy konkrét regényről szólnak. Néhány szöveg erősen személyes hangvételű: Atwood sokat beszél a gyerekkoráról, amely a Macskaszem sok-sok részletét is ihlette, ír a párjáról, aki hosszú betegség után végül 2019-ben hunyt el, és sok ponton osztja meg az olvasóval (vagy eredetileg hallgatóval) a gondolatait, érzéseit.
„A negyedik könyv, amelyről szót ejtek, a 2000-ben megjelent A vak bérgyilkos. Egy látomással indult, valószínűleg a családi fényképalbum hatására: nagyanyámról és anyámról akartam írni, mindkét generációról, amelyek együtt felölelik a huszadik századot, de a valóságban nagyanyám és anyám túlságosan jó emberek voltak ahhoz, hogy bekerüljenek az én egyik könyvembe.”
Az egyik legmeghökkentőbb és egyben legzseniálisabb esszében Atwood a zombik kulturális beágyazottságáról és elterjedéséről elmélkedik, és bizony elgondolkodtató lehetőségeket vet fel azzal kapcsolatban, hogy ezek az önmagukban nem túl okos vagy erős lények miért is tettek szert ekkora sikerre a popkultúrában. Emellett Atwood egy rövid, de nagyon szép írásban reagál a covid-járvány kitörésére is, sajnálom, hogy akkor nem olvashattam ezt a szöveget.
Az esszék sokaságából összességében kibontakozott egy nagyon művelt, logikusan gondolkodó nő alakja, aki nem akarja megmondani, hogy mit gondoljunk, nem akar örökérvényű igazságokat megfogalmazni, egyszerűen csak kérdéseket vet fel, gondolkodik, és minket is arra sarkall. Bár az Égető kérdések nem minden esszéje volt egyformán izgalmas számomra, a könyv során még jobban megismerhettem Margaret Atwoodot, nemcsak íróként, hanem gondolkozó emberként is, ami felbecsülhetetlen számomra. A könyvvel pedig ismét bebizonyosodott, hogy bármit is ír le Atwood, arra kíváncsi vagyok.
Értékelés:
Ha kedvet kaptál a könyvhöz, itt beszerezheted!
