Az én történetem A Gyűrűk Urával: végre én is megismertem Tolkien világát

Régi adósságom volt A Gyűrűk Ura elolvasása, hiszen már egészen tini korom óta rajta van a képzeletbeli „egyszer majd elolvasom” listámon. A történet hossza azonban mindig visszatartott, hiszen Tolkien ikonikus alkotása összesen 3 kötetet és közel kétezer oldalt ölel fel. A félelmem legyőzése érdekében először Tolkien meséit olvastam el, majd tavaly A hobbitot, idén pedig egy hosszú utazást tettem A Gyűrűk Urával. A kaland érdekessége volt, hogy én sosem láttam korábban a filmeket sem teljes egészükben, így az olvasásokkal párhuzamosan nézhettem meg a vonatkozó filmeket is – A hobbitot és A Gyűrűk Urát egyaránt.

Pontosan tudom, hogy Tolkien regényeit szinte már mindenki olvasta, ezért a klasszikus értékelő bejegyzések helyett inkább egy olyan bejegyzést szerettem volna írni, amelyben összegzem a gondolataimat, és összeszedem mindazt, ami miatt szerettem vagy épp nem szerettem ezeket a könyveket.

Hogyan olvastam, és hogyan érdemes olvasni Tolkien könyveit?

Az, hogy a szerzővel való találkozásom elsősorban A hobbithoz kötődik, mindössze annak köszönhető, hogy ez volt Tolkien rövidebb regénye, és mint ilyen, alkalmasnak tűnt a szerző stílusának megismerésére. Csak az olvasás során tudtam meg, hogy A hobbit tulajdonképpen A Gyűrűk Ura előzményregénye, amely ráadásul hamarabb is íródott annál, így mindenképpen érdemes elsőként ezt kézbe vennünk. Nem is beszélve arról, hogy már itt számos karakter feltűnik A Gyűrűk Urából, ahol rengeteg ponton utalnak is Bilbó kalandjaira. Tulajdonképpen Bilbó marginális szereplővé válik A Gyűrűk Urában, ha nem olvastad A hobbitot.

Emiatt, ha esetleg azon kevesek közé tartozol, aki még nem olvasott Tolkientől, én azt tanácsolom, hogy mindenképpen A hobbittal kezd az olvasást.

A hobbitról

A hobbit 1937-ben jelent meg elsőként Angliában, magyarul pedig 1975-ben, akkor még A babó címmel. Ez a könyv sokkal inkább ifjúsági történet, mint A Gyűrűk Ura, a hangulata – bár vannak sötét elemek, sőt, halál is – alapvetően pozitív és bizakodó. C. S. Lewis ezt írta a könyvről: „A hobbitot […] a legfiatalabb olvasók fogják a legmulatságosabbnak találni, és csak évekkel később, a tizedik vagy huszadik olvasás után kezdik majd kapizsgálni, micsoda ügyes tudósmunka és mélységes elmélkedés érlelt mindent ilyen teljesre, ilyen barátságosra, és a maga módján ilyen igazra.”

A hobbit már előrevetíti A Gyűrűk Urában kiteljesedő fantasztikus mitológiaépítést, és Bilbó története biztos alapokon nyugszik a hosszú bevezetőnek köszönhetően, amelyből sok mindent megtudunk a hobbitokról és Középfölde történetéről. Hamar feltűnik a főszereplő, maga Bilbó is, aki számomra minden idők egyik kedvenc karaktere lett, éppen azért, mert nem egy tipikus hős, sőt, kifejezetten szeretné elkerülni a veszélyeket, a szíve mélyén azonban mégis vonzza a kaland. A kaland, amelyből nincs hiány ebben a könyvben – a kis csapat lépésről lépésre újabb kalamajkába keveredik – kisebbekbe és nagyobbakba egyaránt –, folyton menekülniük kell, és közben Középfölde minden különleges lényével találkoznak.

A kalandok sokszor tényleg meseszerűvé teszik a könyvet, ahol a jó és rossz még határozottan szemben áll egymással. A tájak, amelyeken Bilbó átutazik, pedig varázslatos helyek: sötét erdők, csillogó patakok, varázslatos városok keresztezik az útját. Barátai pedig a morgós, de végletekig hűséges törpök, és persze Gandalf, aki a legkilátástalanabb pillanatokban végül mindig feltűnik. Összességében tehát tényleg egy mese az, amit Tolkien A hobbitban leír, de olyan mese, amely a felnőtteket is szórakoztatja.

A Gyűrűk Uráról

Bár A Gyűrűk Ura eredetileg A hobbit folytatásaként íródott, ez a történet már sokkal kevésbé meseszerű, mint az előzménye. A kaland most is a Megyéből indul, amely egy idilli világ, ám ahogy egyre távolodunk tőle, lassan testet ölt a gonosz. Sauron szerintem a világirodalom egyik legkiválóbb gonosza: testetlen rossz, akit sosem látunk, egyetlen szavát sem halljuk, mégis mindenki retteg tőle. Csatlósai szörnyű teremtmények, akikről borzasztó leírásokat olvashatunk, de Sauron maga a gonosz, akit el sem tudunk képzelni, mégis tudjuk, hogy ott van, hiszen mindent látó szemén keresztül figyeli az egész világot.

A hobbit meseszerűsége itt annyiban köszön vissza, hogy a történetben a jókat és a rosszakat éles határok különítik el: a jók szépek, erősek, becsületesek, hősiesek, míg a gonoszok ocsmányak, és minden tettük rossz. Az egyetlen átmenetet nagyrészt az jelenti, hogy a gyűrű segítségével a rossz a jót is képes megkísérteni, és hatalomvágyra bírni.

Amit mindenki kiemel, aki csak olvasta A Gyűrűk Urát, az a páratlan világépítés. Tolkien maga nyelvész volt, aki tulajdonképpen az általa megalkotott nyelvhez talált ki egy történetet, sőt, egy teljes világot saját történelemmel, mitológiával, hitrendszerrel. És ezt a könyvet valóban olyan olvasni, mintha egy mitológiai történetből kiragadott darab lenne, hiszen az elbeszélő és a szereplők is sokszor hivatkoznak más történelmi eseményekre és karakterekre, akikről legfeljebb a hosszú végjegyzetek között olvashatunk bővebben. Ahogy pedig elindul a kaland, Tolkien ügyel rá, hogy minden részletet a legteljesebb mértékig el tudjunk képzelni.

A Gyűrűk Ura tulajdonképpen a fantasy világépítés iskolapéldáját adja, és ezen a téren olyasmit nyújt, amelyet egyetlen másik könyv sem tud – szerintem azóta sem. És ugyan magával ragadó elveszni a történetben, közben nekem hiányoztak a kalandok, amelyekből nincs persze hiány, de a cselekmény feszessége és fordulatossága nem és A hobbit nyomába. Nem szerettem, hogy sokszor elvesztem a nevek és a számtalan történet között – én ugyanis szeretem a lehető legteljesebb mértékben befogadni a történeteket, amiket olvasok, itt azonban nem lehet egy olvasással olyannyira belemerülni a szövegbe, hogy annak minden részét feltárjuk, felfogjuk, megértsük. Nem csodálom, hogy sok-sok ember szinte az életét teszi rá, hogy a maga teljességében megismerje Középföldét.

Mai fejjel nézve nekem nagyon hiányoztak a könyvből a női szereplők, ugyanakkor ezt nem róhatom fel egy csaknem száz éves könyvben. Elmondhatom ugyanakkor, hogy a női karakterek hiánya számomra nehezebbé tette az azonosulást a regény szereplőivel, akiknek nagyrészt a csaták tették ki az életüket, és az alapérték számukra a hősiesség.

Középfölde felfedezése egy kifejezetten hosszú kaland volt számomra, és őszintén szólva A Gyűrűk Ura végül nem került be a kedvenc könyveim közé, de az mindenképpen a javára írható, hogy az elmúlt hónapokban teljesen beszippantott ez a hősökkel, gonoszokkal, varázslényekkel és varázslatos helyekkel teli világ. Mostanra pedig már csak egy kérdésem maradt: az entek megtalálják valaha az entasszonyokat?

Mit olvassak még?

Tolkien életében – ha jól tudom – ez a két regénye jelent meg, de a munkájának nyomaként elképesztő mennyiségű jegyzet maradt fent, melyekből még számtalan történet összeállt Középfölde világából. A szilmarilok is egy posztumusz szerkesztett kötet, a Középfölde históriája című 12 részes sorozat pedig Tolkien jegyzetei alapján, a fia által lett összeállítva. Kérdés, hogy mindaz, ami megjelent, mennyire töltené el elégedettséggel Tolkient, aki A Gyűrűk Urát is haláláig, még jóval a megjelenése után is szerkesztette.

Tolkien további kötetei közül elsősorban most a Karácsonyi levelek vonz, amely már nem kapcsolódik Középföldéhez, hanem a szerző, gyermekeinek írt leveleit tartalmazza, amelyekben a Mikulás mesél nekik a kalandjairól.