Rainbow Rowell: Akármerre ​visz a szél (Simon Snow 3.)

Az Akármerre visz a szél fülszövege:

A Csak ​így tovább-ban Simon Snow és barátai azzal szembesültek, hogy talán nem minden igaz, amit a világról gondoltak. A Tévelygő fiúban azzal, hogy esetleg az sem, amit magukról hittek. Az Akármerre visz a szélben pedig Simon, Baz, Penelope és Agatha válaszúthoz érkezik.

Simon számára ez az jelenti, el kell döntenie, hogy a Mágusvilág része akar-e maradni – ha nem, szembe kell néznie azzal, milyen hatással lesz ez a kapcsolatára Bazzal, aki eközben két családi válságot kezel, és egy új, rejtélyes Kiválasztott is leköti a figyelmét. Penelope szívesen támogatná őket, csakhogy ő meg átcsempészett a határon egy amerikai normot, és életében először fogalma sincs, mihez kezdjen. És Agatha? Nos, Agatha Wellbelove-nak csak simán elege van.

A csapat visszatér Angliába, vissza a Watfordhoz, a gyökerekhez. Ha a Csak így tovább a Kiválasztottak sorsáról mesél, az Akármerre visz a szél a befejezésekről – arról, hogyan folytassuk az utunkat azok után a traumák és a győzelmek után, amelyek önmagunkká tesznek minket.

Rainbow Rowell New York Times bestseller trilógiája ezzel a fordulatos zárókötettel fejeződik be, és tesz pontot Simon Snow és Baz történetének végére.

---

El sem hiszem, hogy már egy éve megjelent a Simon Snow trilógia utolsó része, de én csak most jutottam oda, hogy elolvassam. Május elején volt egy nagyon meghatározó olvasmányom, amely után nehezen tudtam új kötetbe kezdeni. Így került a kezembe az Akármerre visz a szél, amely pár hónapja már a polcomon volt, és olyan választásnak tűnt, amely valószínűleg nem okoz majd csalódást. Valóban nem bántam meg, hogy elolvastam: egyrészt lezárhattam egy újabb sorozatot, másrészt valóban kellemes szórakozást nyújtott a trilógia utolsó, és egyben leghosszabb része.

A Csak így tovább! néhány éve nagy kedvencem volt, és a második részt is szerettem, főként a kérdésfeltevései miatt. A Simon Snow sorozat tulajdonképpen egy Harry Potter fanfictionként indul, de a második részben már meglehetősen eltávolodik ettől, hiszen Simon depressziója és a kötet kérdésfeltevései – mi történik a kiválasztottal, ha megtette, amire rendeltetett? – már egyértelműen az idősebb korosztályt célozzák. A harmadik rész onnan veszi fel a fonalat, ahol az előző rész a végéhez ért: a kis csapat hazatért az amerikai kalandjukról, ám Penelope hazahozott egy normot is magával, akit egy démoni átok sújtott – Penny feltett célja pedig az, hogy megszabadítsa ettől a fiút.

„Úgy egy hete ismertem Penelope Bunce-t.
Az alatt a hét alatt összeakadtam egy vérborzzal, begyújtottam egy vámpír-bandaháborút, és legalább kétszer hülyére varázsoltak.
Az életem sohasem volt ennél királyabb.”

A regény rögtön azzal kezdődik, hogy Simon hátat fordít a bandának, és úgy dönt, hogy ezuán varázslat nélkül, a normok között fog élni. Penelope úgy dönt, hogy megadja Simonnak a távolságot, amit kért, és a könyv első kétharmadában egyedül próbálja megszabadítani Shepardöt a démoni átoktól. Annak ellenére, hogy Penelope most is hozta a formáját, a fiú mellett bejárt egy önismereti utat is, ami szerintem határozottan hozzáadott a karakteréhez. Sheparddel szerintem szuperül működött közöttük a kémia, minden egyes jelenetüket nagyon élveztem. Ahhoz, hogy a kettejük kapcsolata alakulni tudjon, kifejezetten szükség vol arra, hogy végre egy kicsit külön legyen Pen és Simon.

„– Simon nincs itt.
Anya hátranéz a válla fölött.
– Nincs? Műtétileg szétválasztottak titeket?”

Annak ellenére, hogy Simon szeretne kivonulni a mágusok világából, hamarosan egy újabb mágikus kalamajka közepén találja magát Bazzal együtt. Kiderül ugyanis, hogy miután Simon elveszítette a varázserejét, új kiválasztottak tűntek fel a színen, akikről nem tudni, hogy mennyire megbízhatóak, de nagy hatással vannak a mágusokra – például Baz mostohaanyjára. Baz és Simon tehát nyomozásba kezdenek, miközben Simonnak meg kell birkóznia a démonaival is. A Tévelygő fiúban Simon átéli a depresszió legnehezebb időszakait, itt pedig már azon van, hogy helyrejöjjön, és stabil partnere lehessen Baznak is. A páros egyik problémája a szexualitás körül forgott, és nekem ezek a jelenetek nem annyira tetszettek, az erotikát és ezt a problémát egyaránt erőltetettnek éreztem ebben a könyvben.

„– Te… szeretsz engem?
Snow bólint.
– Igen – válaszolja –, persze.
Mintha egyértelmű lenne.
Nem egyértelmű. Eddig nem volt egyértelmű.
– Sosem mondtad.
– Nem?
– Nem.
– Azt hittem… – ráncolja a homlokát. – Vagyis… Annyi mindent megöltem érted.”

A szereplők közül Agatha volt az, akit a legkevésbé kedveltem a sorozatban, de ebben a kötetben egészen érdekes jelenetei voltak, és nagyon tetszett, ahogy végülis megtalálja a helyét a varázsvilágban. Ráadásul a Watford kecskéiről is Agatha jeleneteiből tudtam meg egy csomó érdekességet – ha eddig azt hitted, hogy a kecskék nem igazán érdekesek, akkor ajánlom figyelmedbe ezeket a jeleneteket!

Összességében viszont elégedett voltam a trilógia utolsó kötetével: a lezárás ugyan nem ad választ minden egyes kérdésre, de határozottan jól sikerült. A nyomozás és a különböző rejtélyek is jól voltak megoldva a könyvben, többször pedig meg is lepett a könyv egy-egy váratlan fordulattal. Az Akármerre visz a szél a sorozat leghosszabb kötete, de szerencsére nem unatkoztam az olvasás közben, és a könnyed stílusnak köszönhetően jól is haladtam a történettel, amikor volt időm olvasni. Sajnálom, hogy itt véget ért a történet, de Rainbow Rowellnek biztosan nem  mondok búcsút – a Fangirl már a polcomon várja a sorát.

Értékelés:

Ha kedvet kaptál a könyvhöz, itt beszerezheted!