Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Általában nem szoktam bevezetőt írni az értékeléseim elé, hagyom, hogy a fülszöveg magáért beszéljen, de ebben az esetben muszáj figyelmeztetnem mindenkit, hogy a fülszöveg gyakorlatilag az egész könyvet elmeséli, tehát erősen spoileres! És ha már a fülszöveg megengedte magának, hogy lelője a poént, úgy döntöttem, hogy én is megengedek magamnak egy kicsit spoileresebb kritikát a szokásosnál, tehát csak akkor olvass tovább, ha ez nem zavar, vagy ha már olvastad a regényt – vagy a fülszöveget. Azt ugyanis megígérhetem, hogy a bejegyzésben nem fogok olyan fontos fordulatokat elárulni, amik nem derülnek ki az ismertetőből. Lássunk is neki!

Fülszöveg:

Ennek a regénynek rendhagyó a története: először novella volt, szépirodalmi és tudományos-fantasztikus antológiáknak egyaránt kedvelt darabja, utána televízió-dráma lett belőle, s csak azután teljes jogú és méretű regény. Nem véletlen, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom is magának követeli Keyes művét: a gyengeelméjű Charlie Gordon zsenivé operálása, majd eredeti állapotába való rohamos visszahanyatlása valóban hálás témája lehet a science fiction népszerű műfajának. De ez a regény több merőben fantasztikus témánál: mélységesen hiteles lélektani rajza egy rokonszenves személyiség fejlődésének, s a tragédiába torkolló befejezés mégsem elkeserítő, hanem felemelő: Charlie Gordon a mesébe illő pálya befutása és a végső zuhanás után is megőrzi emberi tartását, élni akarását, optimizmusát.

Nemcsak az a baj ezzel a fülszöveggel, hogy nagyon spoileres, hanem az is, hogy hazug – legalábbis én annak érzem. Ez a befejezés ugyanis szerintem egy cseppet sem volt felemelő – én szörnyűnek, a végletekig tragikusnak éreztem. Hiszen ha sosem jöttél rá, hogy miért nevetnek körülötted az emberek, nem fáj a nevetésük – de ha rájössz, hogy nemcsak veled, de rajtad is nevethetnek, és később már nem tudod eldönteni, hogy melyik nevetést is hallod, az iszonyú lehet.

Charlie karaktere látszólag nem volt különösebben érdekes – egy csökkent értelmű férfi, akinek elmebeli hiányosságait kárpótolja a jó szíve és jóhiszeműsége, ami nem egyszer bajba is sodorja őt. Viszont lehetősége nyílik, hogy valóra váljon a legnagyobb álma – okos lehet. Daniel Keyes nagyon szépen mutatja be ezt a folyamatot, szinte észrevétlenül válnak a szörnyű helyesírású, rövid mondatokból hosszúak és bonyolultak. Charlie a szemünk előtt, napról napra okosabb lesz, de ezt szinte észre sem vesszük, hiszen két bejegyzés között alig van különbség. Bár ez már a legelejétől izgalmassá teszi a könyvet, a regény első fele mégsem nyerte el igazán a tetszésemet.

Jó ideig minden úgy történt, ahogy vártam, nem igazán értek meglepetések, a könyv ott vált igazán érdekessé, amikor Charlie elkezdi felfedezni az új énjét, sőt, valójában ekkor ismeri meg a régit is. Itt sem Charlie karaktere volt érdekes, hiszen úgy reagált, ahogy – feltehetőleg – bárki reagálna. Az izgalmas az a helyzet volt, amibe került, ugyanis intellektuálisan a világ legokosabb embereinek egyikévé vált, érzelmileg még gyerek maradt. A gyerek motívum egyébként gyakran visszatér a regényben: Charlie csökkent értelműként olyan, mint egy gyerek, de ahogy okosabbá válik, akkor is gyerek marad valamilyen szinten, hiszen akkor fedezi fel a világot és önmagát.

„Hány nagy probléma maradt megoldatlan, mert az emberek nem tudtak eleget, vagy nem bíztak eléggé a teremtő folyamatban és önmagukban ahhoz, hogy egész elméjüket munkába állítsák!”

A könyv sok mellékszereplővel dolgozik, ők azonban nem voltak igazán lényegesek, csak annyiban, amennyiben befolyásolták Charlie magáról és a világról alkotott képét. A fókuszban a lelki-szellemi változások állnak, amiken a főhős megy keresztül. Ebből a szempontból fontos az a rész, ahol Charlie a rajta végzett kísérleten kezd el dolgozni, és így önmaga kénytelen felállítani a diagnózist magáról. Ez pedig elég furcsa, kifordított szituációkat eredményez.

Daniel Keyes ezzel a regénnyel nagyon nagy sikert ért el, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy nagyon általános érvényű témával foglalkozik, és mindenkit érintő kérdéseket vet fel: vajon mennyit számít az intelligencia? Az, hogy mennyit tudunk a világról, meghatározhatja azt, hogy kik is vagyunk? Mit áldoznánk fel a tudás oltárán? Ugyanakkor nemcsak lelki folyamatokra, hanem társadalmi problémákra is rávilágít ez a regény: az egyik legmegrázóbb dolog az volt a regényben, hogy szembesültünk (az olvasó és Charlie is) azzal, hogy hogyan viszonyul a társadalom a csökkent értelműekhez. Szeretném azt hinni, hogy ez ma már másként van, de sajnos nem lehetek biztos ebben.

„Milyen különös, hogy jó érzésű és helyes ítélőképességű emberek, akik nem fölényeskednek egy kar vagy láb nélkül, vagy vakon született emberrel, nem átallanak kicsúfolni egy csökkent értelemmel született embert.”

És akkor néhány szó a regény végéről: a fülszöveg már elárulta, hogy Charlie megnövekedett intelligenciája nem lett tartós – fokozatosan elveszti a megszerzett tudást, és nagyon izgalmas végignézni, ahogy Charlie szembesül a fokozatos butulással. Valami olyasmin ment keresztül a főszereplő, mintha halálos beteg lenne – tudta, hogy nem kerülheti el, mégis rettegett a csökkent értelművé válásától. Annak ellenére félt, hogy tudta, hogy csökkent értelműként már nem fogja érteni, hogy mit veszített – vagy talán pont ez ijesztette meg? Mindenesetre én nem tartom felemelőnek ezt a végkifejletet, inkább csak végtelenül fájónak.

A végére még szeretném megjegyezni a könyv iróniáját, ami szintén eléggé tragikussá teszi ezt a történetet. Charlie ugyanis a regény elejétől a végéig normális akart lenni, de hiába minden változás, csak ezt nem sikerült soha elérnie. Vagy túl buta, vagy túl okos volt, de mindig kilógott a társadalomból, és sosem sikerült beilleszkednie. Ennyiben talán reményt adhat a zárlat: talán ott, ahová most megy, sikerül majd beilleszkednie.

„Azelőtt kinevettek, lenéztek a tudatlanságom és nehéz felfogásom miatt; most gyűlölnek a tudásom és értelmem miatt. Miért? Az isten szerelmére, hát mit akarnak tőlem?!”

A Virágot Algernonnak nagyon mély, különleges könyv, hasonlóval még sosem találkoztam. Igazából a műfaját sem tudnám egyértelműen meghatározni, mert legalább annyira sci-fi, mint lélektani regény. Mégis azt mondom, hogy mindenkinek, aki érdeklődik a fentebb megfogalmazott kérdések iránt, vagy szereti a nagyon elgondolkodtató, bár könnyen olvasható könyveket, az ne késlekedjen a Virágot Algernonnak elolvasásával. Nem véletlen, hogy olyan nagyra értékelt könyv a Molyon!

Értékelés:

A regényből született film, és számtalan színpadi feldolgozás is, ne mulaszd el megnézni valamelyiket!