Lőrinczy Judit: Elveszett Gondvána – értékelés és elmélkedés a könyvről

Fülszöveg:

Néhány hét alatt bejárható tartomány a világ, amelynek határán túl megzavarodik a valóság. Abe Kaledon, a fiatal tudós ezt a különös sávot kutatja, ám elmélete a határ természetéről felborítja a tartomány szívének, Sadness Springs városának kényes hatalmi egyensúlyát. A melankólia forrásaira épült városban a munkások és vezetők, emberek és hártyások között feszülő ellentét forrpontra jut: Abe felfedezése és a titokzatos iparmágnás, Gustavo Omerigo expedíciója olyan titkokat szabadít el, amelyeket nem lehet többé elrejteni.

Nagyon mély benyomást tett rám Lőrinczy Judit gyönyörű borítójú második könyve, az Elveszett Gondvána, de kettős érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, ugyanis egyszerre magával ragadott és összezavart. Bár az első néhány lap után úgy éreztem, hogy ez nem az én könyvem lesz, mégis nagyon megfogott a különleges világ, amit a szerző teremtett: az emberiség lényegében egyetlen tartományban él, melynek fővárosa Sadness Spring. Ez az a hely, ahol a világban élők különböző érdekei összecsapnak, így például a gazdagok és szegények, vagy az emberek és a hártyások (akik az ujjaik között feszülő hártyától eltekintve szinte teljesen emberiek). Tetszett, hogy az írónő részletesen bemutatta a várost és a különböző társadalmi osztályokat, és szinte mindegyikből kaptunk egy főszereplőt is, ami szintén jó ötlet. Nagyon tetszett Abe és Dimitri alakja: más célok motiválták őket (nyíltan vagy titokban), de mégis egy tudományos felfedezés hajtotta őket: meg akarták tudni, hogy mi van a határon túl.

A könyv első felében már nagyon vártam, hogy a kutatók tényleg átlépjék a határt (ne csak átkukkantsanak), és megtudjam, hogy mi van a sokat emlegetett sáv mögött, ennek ellenére lekötött, ahogy a szereplők próbálták tető alá hozni a kutatást, és Okszána sorsa is kíváncsisággal töltött el. Aztán amikor végre elértem a könyv második felét, amikor a szereplők szinte egyszerre, végérvényesen átkeltek a határon, kicsit csalódtam. Innentől  egy kicsit SPOILERESEN folytatom!

„Nem az a kérdés, hogy mi van odaát, hanem az, hogy mi van az odaát után.”

Abe Kaledon

Végig azt vártam olvasás közben, hogy megtudjam, hogy mi van az Őrület Birodalma után, de lényegében az derült ki, hogy semmi, a tartományon kívül sehol nem működnek a fizika törvényei (még az Idegen kertjében sem, ami a másik oldal lenne). Azt, hogy ez a világ valójában hogy is működik, részletekben tudjuk meg, több szereplő magyarázatában, de nem mondanám, hogy mindenhol teljesen összeértek a szálak, amihez nyilván annak az egyedi időfelfogásnak is köszönhető, amivel a könyv dolgozik, és ami az emberek számára gyakorlatilag felfoghatatlan. Amellett, hogy az idő nem lineáris, a tér sem hétköznapi, ugyanis kártyákból áll, amik kedvükre (vagy valaki irányítása alatt) csúszkálnak egymáson. Vártam, hogy az Osztó bővebb magyarázattal is szolgál erről a jelenségről, esetleg tudja, hogy hogyan állítható vissza az egység, de igazából nem tett semmit, enélkül pedig egy kicsit feleslegesnek éreztem a karakterét. Ráadásul, ha a lapok mozognak, akkor hogyan lehet viszonylag állandó körvonala Gondvánának (ami ugyan változik, de nem olyan gyorsan, ahogy a lapok az utazók körül)?

Végig nagyon vártam azt is, hogy a szereplők (vagy legalább egyikük) eljusson a sokat emlegetett kürtő közepébe, ahol aztán helyre állíthatná az időt, ami végül nem történt meg. Így azonban nem igazán értettem, hogy miért éppen ezt a „játékidőt” követhettük végig. Valószínűleg Abe felismerése az oka, amit a könyv végén mond ki: hogy a játékidők hatással vannak egymásra. Azonban amikor becsuktam a könyvet, mégis úgy éreztem, hogy minden, ami történt a műben, hiábavaló volt. Az sem volt teljesen tiszta, hogy Abe miért nem próbálhatott meg eljutni a kürtő közepébe, hiszen az elindulása óta ő maga csak néhány hetet öregedett.

Ezek a kérdések önmagukban nem zavarnak, hiszen azt bizonyítják, hogy nem mindennapi könyvet kaptam, ami további elgondolkodásra késztetett. Kicsit problémásabbnak éreztem, hogy néhány szál lógva maradt a levegőben és néhány fontosabbnak látszó jelkép vagy motívum végül nem vezetett sehová. Így éreztem például a tojás esetében, amit állítólag Omerigo készített, és aminek a kürtő közepébe kellett volna navigálni az utazókat, azonban ez nem történt meg, így a tojás szerepe kicsit feleslegessé is vált a könyvben.  Emellett a könyv végén nem mindig értettem a szereplők motivációit: Miért akart Alberd visszameni, és miért nem folytatta a küldetést, amit Omerigo elkezdett, hiszen a népe nem halhatott ki, amíg a sárkányok élnek? És Abe miért adta fel Okszána és a lánya keresését, hiszen mindketten hártyások, és még 40 év elteltével is életben lehettek volna, akkor is, ha Sadness Springsben maradtak volna?

Végül még egy gondolat megfogalmazódott a fejemben: talán nem véletlen, hogy a kontinenst Gondvánának hívták, ahogyan a mi kontinensünk elődjét is. Ezzel a gesztussal ugyanis a szerző – ha jól értelmezem – a múltba helyezte az egész történetet. Ha elfogadjuk ezt az értelmezést, akkor a könyv mégis kapott szilárd befejezést – az, hogy olvashatjuk a könyvet, azt is jelenti, hogy Abe előbb-utóbb sikerrel járt, helyreállította az időt, és létrehozta a ma ismert világunkat.

„Minden lap egyenértékű. Minden lap jelenthet győzelmet, és valamennyi magában hordozza a vereséget is.”

Az Osztó

Még ezeken kívül is jócskán érlelődnek kérdések bennem, de összességében úgy érzem, hogy mindenképp értékelnem kell ezt az újszerű látásmódot és a kreatív világot, amit Lőrinczy Judit könyvétől kaptam. Úgy sejtem, hogy nem sok ehhez hasonló, kreatív, felnőtteknek szóló fantasy van, ami magyar írók tollából származik. A zavarosság ellenére, ami a könyv második felét uralta, azt mondhatom, hogy felejthetetlen olvasmány volt az Elveszett Gondvána, és ajánlom mindenkinek!

Értékelés: 4/5

Ha szereted az ehhez hasonló, különleges világot ábrázoló fantasy könyveket, akkor mindenképpen ajánlom Moskát Anita Horgonyhely című könyvét is, amiről itt találod az értékelésemet.

Ha tetszett a bejegyzésem, kövess a Facebookon is!