Markus Zusak: A könyvtolvaj

Fülszöveg:

1939, a náci Németország 
A Halálnak sohasem volt még ennyi dolga, de ő már tudja, hogy ez még csak a kezdet. Mert a Halál bölcs és kíváncsi, szeretne mindent tudni az emberekről. Együtt is érez velük, ha csak ideje engedi. 
Ő meséli el ezt a történetet, amely egy német kislányról, Lieselről, a családjáról és a barátairól szól. Meg fanatikus németekről. És egy zsidó fiúról, akit a háború alatt egy pincében rejtegetnek. 
Liesel imád olvasni, és ha csak teheti, könyveket lop. De a legkedvesebb könyve az, amit a pincében rejtőzködő zsidó fiú ír neki. 
És egyszer csak hullani kezdenek a bombák.

Jó ideje már el szerettem volna olvasni A könyvtolvajt, ugyanis nagyon jókat hallottam róla, ráadásul egy nagyon fontos témát jár körbe, a II. világháborút, a borzalmakat pedig egy német kislány életén keresztül mutatja be. Ennek ellenére az elején nagyon nem tetszett a könyv, és bár a vége nagyon megható volt, összességében mégsem lett a kedvencem Markus Zusak szinte már klasszikusnak számító könyve.

„Mint a legtöbb bánat, ez is örömmel kezdődött.”

Adott egy német kislány, Liesel, aki már a háború előtt is sok borzalmon ment keresztül, hiszen az édesanyja nevelőszülőkhöz küldte, ráadásul az odafelé tartó úton végig kellett néznie az öccse halálát. Ha valami tetszett ebben a könyvben, az egyértelműen Liesel karaktere volt, aki ugyan számtalan borzalmat túlélt, mégis képes volt újra és újra felállni. Liesel karaktere azért is fog meg egy magam fajta könyvmolyt, mert a lány a regényben fedezi fel a szavak, a könyvek hatalmát, és jobb híján lopja a könyveket, amiket aztán folyamatosan olvas.

„Nem akarok imádkozni, hogy Max éljen, és biztonságban legyen. Vagy Alex Steiner.
Mert a világ nem érdemli meg őket.”

A kislány lényegében a regény lapjain, a szemünk előtt nő fel, és nekem nagyon a szívemhez nőtt a karaktere, és rajta keresztül megkedveltem a jó szívű nevelőapát, Hansot, a gyerekkori szerelmet, Rudyt, és Maxot is, akiről inkább nem mondom el, hogy ki valójában, de az ő személyisége is nagyon el lett találva. Igazság szerint a kedvenc részeim azok voltak, amelyekben Max és Liesel együtt voltak, beszélgettek, vagy épp csináltak valamit a másiknak, a másikért.

Amit viszont nagyon nem szerettem ebben a könyvben, az az elbeszélésmód: az elbeszélő maga a Halál, aki Liesel írásaiból ismerte meg a történetét, és ezt beszéli el az olvasónak. Először csak meglepett, hogy a Halált tette meg a szerző elbeszélőnek, hiszen így egy ilyen emberközeli tapasztalat, mint a háború, eltávolodik a szereplőktől, és személytelenné válik. Másrészt a Halál végig a saját problémáival volt elfoglalva, és végig azon kesergett, hogy milyen sok embert kellett elvinnie a háborúból. Ráadásul a Halál már a történet elején elárulja, hogy mi lesz a regény vége, mert állítása szerint őt nem a végkifejlet, hanem az odáig vezető út érdekli, azonban ezzel a gesztussal elveszi az olvasótól, hogy izgulhasson a szereplők életéért.

Mindez szerencsére nem vesz el a könyv befejezésének tragikusságából, amiről egyrészt azért merek beszélni, mert egyrészt a háború sejteti a szomorú végkifejletet, másrészt az elbeszélő már az első fejezetben megemlíti a tragikus befejezést – csakhogy ekkor még nem ismertem a szereplőket, akiknek hiába lebeg végig a fejük fölött a halál, mégis megkedveltem őket. Az író pedig nem elégszik meg azzal, hogy kicsit megríkassa az olvasót, egyre tovább és tovább facsarja a szívét a regény lezárásában, ettől a rossz érzéstől pedig magam sem tudtam szabadulni hosszú ideig. Ezért aztán nem tudom nem ajánlani A könyvtolvajt, és, ki tudja, neked talán tetszeni fog az elbeszélésmódja is.

Értékelés:

A regényből egy fantasztikus film is készült, melynek itt megnézhetitek az előzetesét: