A holló jele-trilógia befejező kötete: Ed McDonald: Kárhozat

Fülszöveg:

A holló jele-sorozat befejező kötetében mindennél nagyobb veszély leselkedik az ismert világra, az istenek a végső összecsapásra készülnek.

A köztársaságot védő Névtelenek hatalma megtört: a Peremet, a köztársaság és a halhatatlan Mély Királyai közötti utolsó védvonalat végzetes katasztrófa sújtotta. Könyörtelen vörös esőzések árasztják el a vidéket, a homályban új szörnyetegek híznak a félelmen. Az Éjszárny parancsnokait egyesével vadásszák le, és még a halhatatlanoknak is meg kell tanulniuk a halál jelentését. A Mély Királyainak egyre nő az ereje, és készen állnak az utolsó nagy ütközetre. 
Ryhalt Galharrow, az Éjszárnyak vezetője azonban távol van mindettől. A Kárhozat sosem látott mélységeibe merészkedett. A végtelen és fertőzött sivatag lénye a testébe költözött, megváltoztatta, és most a múltjának szellemei mindenhová elkísérik. Még a sötétség szívébe vezető, mindent eldöntő küldetésre is, aminek a tétje a világ fennmaradása.

Tavaly novemberben, kevesebb, mint egy évvel ezelőtt olvastam el A holló jele-sorozat első kötetét, az Éjszárnyat, most pedig már az utolsó részt foghattam a kezembe. Mielőtt konkrétan a Kárhozatról mondanék valamit, el kell mondanom, hogy imádtam ezt a trilógiát, élveztem újra és újra visszatérni ebbe a különleges világba, és az is csak hozzátett az élményhez, hogy néhány hónap alatt mindhárom kötetet elolvashattam, tehát még nem felejtettem el az első cselekményét sem, mire elértem a történet lezárását.

A három regény közül talán a Kárhozat lett a kedvencem, mert a másik két könyvvel ellentétben itt nem voltak kimondottan unalmas részek vagy hosszas bevezető, azonnal a dolgok közepébe csaptunk, ami valahol érthető, hiszen már ismertük a világot és a szereplőket, nem volt szükség bemutatásra. Ed McDonald most nem emelt be a sztoriba sok új főszereplőt, ehelyett folyamatosan visszahozott olyanokat, akiket az előző részekből ismerhetünk. Számomra ez nagyon izgalmas volt, néhol egészen nosztalgikusnak éreztem egy-egy korábbi szereplő felbukkanását, akárcsak szellemként is. A harmadik kötetben pedig végre nagyobb szerepet kapott Galharrow múltja, és így választ kaphattunk azokra a kérdésekre, amikre korábban még nem.

„Karddal a kézben vesztem oda, eleget éltem és szerettem. Az élet nem verseny a halálos ágyig, abban reménykedve, hogy az ember békésen, semmiről sem tudva szunnyadhasson el. Én örültem, hogy farkasszemet nézhettem vele. Inkább úgy essek el, hogy ért is valamit.”

A történet világa szerencsére a harmadik kötetre sem vált unalmassá, ami annak köszönhető, hogy Galharrow változásával egészen új szemszögből tekinthettünk mind a Kárhozatra, mind a Névtelenek és a Mély Királyainak titokzatos világára. Mindez új színt vitt a regénybe. Izgalmas, új helyekre is eljutnak ebben a kötetben a szereplőink, például abba a fagyott világba, ahol a Névtelenek harcoltak a megmenekülésükért.

„A hatalom nem pusztán az akarat rákényszerítése másokra. Hanem az, ha önként követnek.”

A regény tehát nagyon izgalmas cselekményt kapott: egymást váltották a régi és új ellenségek, miközben a szereplőink keresték önmagukat, próbáltak boldogulni, vagy épp szerelembe estek. Minden fejezetben történt valami izgalmas, egy percig sem unatkoztam, egyedül amiatt vagyok kicsit csalódott, hogy a regény elég kiszámíthatóan ért véget, pedig én számítottam valami nagy fordulatra, vagy valamiféle nagy titok kiderülésére. Ez sajnos elmaradt, így kissé sablonosan ért véget ez az egyáltalán nem sablonos regénytrilógia.

Mindaz, ami az előző két részt is igazán naggyá tette, itt sem hiányozhatott: Galharrow ellentmondásos, ugyanakkor izgalmas főszereplő és narrátor volt, az ő személyisége egy sokkal unalmasabb cselekményt is simán el tudott volna vinni a hátán. A szókimondás, ami olykor vulgárissá fajult remekül párosodott az egyébként bonyolult, szépirodalmi nyelvezethez, ami szintén egyedivé tette ezt a könyvet, bár tény, hogy néhol kicsit csapongóra sikerült az elbeszélés.

Úgy gondolom, hogy az, aki szereti a dark fantasyt, és olvasta a trilógia előző részeit, az úgyis bele fog kezdeni a befejező kötetbe, és garantálom, hogy nem fog csalódni (legfeljebb csak a lezárásban). Nekem mind az utolsó kötet, mind a teljes trilógia a kedvenceim közé került, és bevallom, kicsit hiányozni is fog ez a különleges, sötét világ, és Ryhalt Galharrow, a szerethető antihős mintapéldánya.

Értékelés:

A képek forrása a moly.hu.