Dmitry Glukhovsky: Metró 2033

Fülszöveg:

2033.
Az egész világ romokban hever.
Az emberiség majdnem teljesen elpusztult.
Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a radioaktív sugárzás, és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg – a Föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagutakban sötétség honol, és borzalom fészkel.
Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget.

A Metró 2033-ról sokaknak csak a játék jut eszükbe, pedig mint oly sok videojátéknak, ennek is egy könyv az alapja, ami Dmitry Glukhovsky nevéhez fűződik. Nekem nem igazán keltette fel az érdeklődésemet a játék, és ezért nem is foglalkoztam a könyvvel, de nemsokkal a kiadása után megkaptam ajándékba a teljes, bővített trilógiát, így csak el kellett olvasnom. Eddig az első résszel végeztem, de már most értem, hogy miért rajongnak ennyien ezért a sorozatért.

„Az állomás lakói gondosan bántak a könyvekkel, még a legsilányabb könyvtári könyvecskékből sem tépett ki soha egy lapot sem. A könyvek számukra szent ereklyék voltak, utolsó emlékeztetők egy nemlétbe süllyedt gyönyörű világra.”

A Metró 2033 egy posztapokaliptikus regény, így a szerzőnek fel kellett építenie egy jövőbeli világot, ami elképesztően jól sikerült. A helyszín a moszkvai metró, ahol az állomásokon különálló miniállamok jöttek létre – itt élnek azok az emberek, akik túlélték az atomháborút. Mivel az állomások önállóak, ezért mindenhol másként rendezkedtek be, más ideológiát követnek, és másként vélekednek a világról – ami szinte csak a metrót jelentette számukra. Ez teszi igazán érdekessé a könyvet, ugyanis a metróban lényegében a világ kicsinyített mását láthatjuk, sőt, szinte az egész történelem újrajátszódik odalent, háborúkkal, összeesküvésekkel, kereskedelmi egyezményekkel, uniókkal. Sokféle ideológia jelenik meg a regényben, így találkozhatunk fasisztákkal, kommunistákkal, szektásokkal, vagy akár kannibálokkal is. Minden egyes állomás különbözik egy kicsit a többitől, mindenhol mások az emberek, mások a hiedelmek, és más a tárgyi környezet is, és mindezt Glukhovsky remekül leírja, mintha tényleg ott lennénk Artyommal.

A helyszín azért is érdekes, mert a moszkvai metró a valóságban is úgy épült, hogy katasztrófa esetén bunkerként szolgáljon, és akár egy atomtámadástól is megvédje az embereket. A szerző az állomások neveit is megtartotta, így egy térkép segítségével végigkövethetjük, hogy mely területeket járja be a főszereplőnk. És így el is jutottunk a főszereplőhöz, Artyomhoz.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy Artyom a legszerencsétlenebb, legbénább főszereplő, akivel valaha találkoztam. Bár a küldetése nem kevesebb, mint hogy megmentse az állomását, és ezzel tulajdonképpen az egész metrót,  mégis folyamatosan elbénázza a helyzeteket, elfeledkezik a küldetéséről, és bajba keveri magát. Így aztán mindig másnak kell megmenteni az irháját, így sok nagyon érdekes mellékszereplőt kapunk, akik több-kevesebb időre Artyom mellé szegődnek. Ami tetszett Artyom kapcsán, hogy vívódó figura, aki lényegében semmit nem tud a világról (így mi is vele együtt ismerhetjük meg a metró működését), viszont folyamatosan figyel, és az új ideológiák, és a társai különböző világnézetének hatásai alatt újra és újra átértelmezi önmagát és a feladatát a világban. Így ez a regény nagy részben filozófiai mű is.

„Ismered a tejbe esett béka tanmeséjét? Két béka beleesett egy-egy tejjel teli köcsögbe. Az egyikük, a racionálisan gondolkodó, idejében felmérte, hogy az ellenállás értelmetlen, és hogy a sorsát nem kerülheti el. És amúgy is van túlvilág, így hát felesleges erőlködni, és hiábavaló áltatnia magát dőre reményekkel. Kinyújtotta hát a lábait, és lesüllyedt a köcsög fenekére. A másik viszont alighanem buta volt, vagy ateista. És nyomban kapálózni kezdett. Gondolhatnánk, minek rángatózik, ha egyszer minden eleve elrendeltetett? De csak kapálózott, kapálózott tovább. Amíg csak a tejet vajjá nem köpülte. És kimászott.”

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne izgalmas maga a cselekmény is. Vannak persze filozofikus eszmecserék és olyan részek, ahol inkább egy állomás leírása ragadja meg az olvasót, nem a tulajdonképpeni cselekmény, de így is rengeteg dolog történik a műben. A szerző nem fél a vérontástól, így folyamatosan cserélődnek a mellékszereplők, olyanok is meghalnak, akiket mi is szívből sajnálunk, és sokszor azt sem tudtam, hogy hogyan keveredik ki egy-egy szituációból Artyom. Ráadásul gyakran emberi ésszel felfoghatatlan, szinte természetfeletti dolgok történnek, és időről időre megjelennek az atomháború következményeiként létrejött mutánsok is. A metró tehát tele van titkokkal, amiknek egy részére fény derül a könyvből, mások pedig – reményeim szerint – majd a további részekben derülnek ki. Mindenesetre ez a sejtelmes légkör nagyon egyedi hangulatot ad a műnek.

Szót kell még ejtenem a befejezésről is: mindenféle spoiler nélkül el kell mondanom, hogy nagyon szépen fel lett építve ez a végkifejlet, ugyanakkor engem nagyon megdöbbentett, néhány percig szóhoz sem tudtam jutni. Nem számítottam, hogy Glukhovsky az utolsó oldalakra még tartogat egy olyan fordulatot, ami lényegében az egész regényt megváltoztatja. Bár tudom, hogy a második részben nem tér vissza Artyom (majd csak a harmadikban), már nagyon kíváncsi leszek, hogy hogyan dolgozza fel azt, amit megtudott, és mi sül ki ebből az egészből.

A Metró 2033 tehát igazán jól felépített posztapokaliptikus fantasy, ami azonban sötétebb az átlagnál, néha kicsit horrorisztikus is, ezért csak azoknak ajánlom, akik bírják az ilyesmit. Viszont azoknak mindenképpen, mert ritkán olvasni ilyen jól felépített fantasyt.

Értékelés:

A végére pedig itt a játék trailere, ami nagyon jól elkapja a könyv hangulatát is: