Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája

Fülszöveg:

A ​mi házunk messze volt a főtértől, egy mangófaligetben, a folyónál. Margot húgom a folyóparton ment végig; az emberek olyan izgalomban voltak a püspök érkezése miatt, hogy minden más megszűnt számukra. A fekvő betegeket mindenütt kitették a kapuba, hogy megkapják az Isten orvosságát, és szaladtak az asszonyok, hozták a pulykát, a malacot meg a többi ennivalót a házak udvarából, a folyó túlsó partja felől pedig felvirágozott csónakok közeledtek. De aztán, amikor a püspök elhajózott az orruk előtt, és még a lába nyomát se hagyta ott nekik emlékbe, a másik hír, mely addig kicsire zsugorodva lapult meg, hirtelen nőni kezdett, és visszanyerte botrányméretét. Margot húgomra ekkor zúdult rá, teljes súlyával: a szép Angela Vicariót, akinek az előző napon volt az esküvője, a férje visszavitte a szülői házba, mert azt kellett tapasztalnia, hogy már nem szűz. „Úgy éreztem, hogy énalattam nyílik meg menten a föld – mondta a húgom. – De bárhogy hányták-vetették a dolgot, senki se tudta elképzelni, hogy a szegény Santiago Nasar hogyan keveredhetett bele az ügybe.” Csak azt tudták biztosan, hogy az Angela Vicario két bátyja már elindult, hogy megölje.

Gabriel García Márquez a szívem csücske, mióta olvastam tőle a Száz év magányt – a másik nagy klasszikus, a Szerelem a kolera idején sajnos még kimaradt -, ezért most már bármit szívesen elolvasok tőle. Különösen, ha egy ilyen vékonyka könyvről van szó, mint az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája. Már a cím is figyelemfelkeltő, mert hát mi lehet érdekes egy előre bejelentet gyilkosságban, ami ráadásul már az első oldalakon megtörténik, és még az elkövetőket is ismerjük? Természetesen Márqueztől nem is számítottam hagyományos krimire, ellenben egy elgondolkodtató, furcsa történetre igen. És ezt meg is kaptam ettől a regénytől.

„– Santiago, fiam – kiabált át –, mi történt veled?
Santiago Nasar még megismerte.
– Wene néném, megöltek – mondta.”

A főszereplőnk – már ha lehet ezt mondani – Santiago Nasar, akiről már az első oldalon kiderül, hogy gyilkosság áldozata lesz. Ez aztán hamarosan meg is történik, krónikásunk pedig azt tűzte ki célul, hogy felgöngyölíti az eseményeket. Nem az a kérdés, hogy kik követték el a gyilkosságot, inkább az, hogy miért, és hogyan ölhették meg Santiago Nasart úgy, hogy gyakorlatilag az egész falu tudta, hogy mire készülnek a testvérek. A sok kérdés közül néhányra végül megtalálja a választ az elbeszélő, de van, amire nem – pedig talán ezek lennének a legfontosabbak.

Mivel az elbeszélés ideje nem egyezik a történettel, Santiago Nasart csak elbeszélésekből ismerhetjük meg, így igazából nem is kerül közel az olvasóhoz, és az elbeszélő sem igazán beszél magáról. Hiszen a cél az, hogy egy nagyon tárgyilagos krónika szülessen meg. Ez aztán nagyon izgalmas helyzetet szül, hiszen a falubeliek elbeszélései egyáltalán nem tárgyilagosak – bőven  hallhatunk véleményeket, a gyilkossághoz nem kapcsolódó történeteket, így aztán a könyv tele van abszurd helyzetekkel és elbeszélésekkel.  Ahogy a Száz év magányban, úgy itt is jellemző, hogy a megszólaló úgy ír le egészen abszurd szituációkat, mintha teljesen hétköznapiak lennének. Itt már alapvetően ez a gyilkosság is abszurd, hiszen a testvérek mindenkinek elmondták, hogy mire készülnek, beleértve például a papot vagy a rendőrfőnököt, mégsem tett senki semmi érdemlegeset annak érdekében, hogy megelőzzék a tragédiát. A regény stílusa is folyamatosan erre az abszurditásra játszik rá, hiszen annak ellenére, hogy egy ember élete kioltásának komoly, sokszor véres történetét mondja el a megszólaló, az elbeszélésmód mégis kedélyes, anekdotázó, minden szereplőről meglibbent valami érdekességet, de valami egyáltalán nem jelenik meg: a tragikusság.

Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája első látásra tehát egy szórakoztató, abszurd kis történet, azonban a háttérben sokkal több van ennél, ugyanis a mű a kollektív bűnt mutatja be – nyilván sarkított, ironikus módon. A lényeg azonban mégis az, hogy Santiago Nasart senki nem menti meg. Ahogy a tanúk és a falubeliek elbeszéléseit hallgatjuk, az derül ki, hogy Santiago Nasart mindenki jó embernek tartotta, és senki nem volt biztos a bűnösségében – különböző okokra hivatkozva azonban mégsem segített rajta senki: egyesek féltek, mások nem hitték, hogy valós a fenyegetés, de olyan is volt, aki valami miatt örült volna a férfi halálának. Így aztán a Vicario testvérek lényegében a falu hallgatólagos beleegyezésével ölik meg Santiagot. Ez a regény így egy nagyon erős tanulsággal bír: nem maradhatunk ki a körülöttünk zajló dolgokból, sokszor a semlegesség is magában rejti az állásfoglalást.

„– Megyek és szólok Plácida komaasszonynak – felelte az anyám. – Nem igazság, hogy mindenki tudja már, hogy meg fogják ölni a fiát, csak épp ő nem.”

Mindezek miatt nagyon tetszett nekem ez a rövidke regény, ugyanakkor néhányszor – főleg a történet elején unatkoztam. Nem biztos, hogy ebben a könyv a hibás, lehet, hogy én voltam fáradtabb az átlagosnál, amikor olvastam, mindenesetre nem mindig tudott lekötni. Ennek ellenére nagyon ajánlom ezt a kis kötetet mindenkinek, aki szereti Márquezt, vagy valamilyen különleges irodalmi élményt keres. Ha izgalmas krimit keresel, akkor nem ez lesz a te regényed, de ha valami egyedit és abszurdat szeretnél olvasni, akkor nem hagyhatod ki az Egy előre bejelentett gyilkosság történetét.

Értékelés:

„Éveken át másról se tudtunk beszélni. Napi cselekvéseink, melyeket addig egyenes vonalba terelt a sokféle szokás, hirtelen egyazon közös izgalom körül kezdtek forogni. A hajnali kakasszó még ébren talált: azon fáradoztunk, hogy elrendezzük azt a sok-sok egymásba kapcsolódott véletlent, mely lehetővé tette ezt a képtelenséget, és nyilvánvaló volt, hogy nem azért tesszük, mert mindenáron meg akarunk fejteni egy rejtélyt, hanem azért, mert egyikünk se tudott volna tovább élni úgy, hogy ne látná tisztán a maga helyét és a maga szerepét, amit a végzet jelölt ki neki.”