Katherine Arden: A boszorkány éjszakája

Fülszöveg:

Az Északi erdő legendája-trilógia lélegzetelállító végső felvonásában Vászja és Morozko halálos ellenségekkel küzd a látható és a láthatatlan Oroszország megmentéséért.
A katasztrófa sújtotta Moszkva lakói válaszokat és felelőst keresnek. Vászja magára marad, minden oldalról ellenségek veszik körül. A tomboló nagyherceg szövetségesei háborúba és pusztulásba vezetik az országot, miközben egy gonosz démon káoszt és halált hint szerteszét. Vászja az események sűrűjében találja magát, és rá kell döbbennie, hogy mindkét világ sorsa az ő kezében van. A fiatal boszorkány kétségbeesetten próbálja megmenteni Oroszországot, Morozkót és a mágikus világot, de könnyen lehet, hogy választania kell.

 

A medve és a csalogány néhány évvel ezelőtt nagyon meghatározó olvasmány volt a számomra, ugyanis rengeteget vártam a magyar megjelenésére, és amikor végre elolvashattam, szinte azonnal megvett magának. Sajnos a folytatások sem jöttek hamar, és nagyon sokat kellett várni előbb a második, majd a harmadik kötetre is, de szerencsére most már a teljes sorozat elérhető magyarul, így aki szeretne belemerülni egy gyönyörű, izgalmas szláv mitológiai elemeket használó varázslatos történetbe, az nyugodtan elkezdheti olvasni Az északi erdő legendája sorozatot. Én is eljutottam végre a harmadik részig, így mostani értékelésemben ez a könyv, A boszorkány éjszakája lesz a középpontban!

A regény közvetlenül a második kötet vége után veszi fel a történet fonalát, ezért azonnal egy megsemmisült Moszkvába kerülünk, ahol forrnak az indulatok. Bár szükség volt rá, hogy egy picit beleolvassak A lány a toronyban utolsó fejezeteibe, a történet így is nagyon gyorsan berántott, köszönhetően a rettenetesen erős kezdésnek, amilyenhez hasonlóval viszonylag ritkán találkozok. Most nem kellett 20-30 oldalakat várni rá, hogy beinduljon a cselekmény, hanem azonnal a dolgok közepébe csaptunk, ami természetesen nagy pozitívum, viszont nyilván nem lehet hosszú távon fenntartani ezeket a felfokozott érzelmeket, amelyek itt megjelentek, így a történet hamar alacsonyabb fokozatba vált. Ez persze nem feltétlenül rossz, de egyértelműen érezhető, hogy a második nagy fejezetben picit lelassulunk, és itt kerül előtérbe a mitológiai szál is.

„– Ők gonoszak – szólalt meg végre Szergej. – Ők a föld tisztátalan erői.
– Az emberek is gonoszak – vetette közbe Vászja szenvedélyesen. – És jók, meg mindenfélék. A csjertik olyanok, mint az emberek, és mint maga a föld. Néha bölcsek és néha ostobák, néha jók és néha kegyetlenek. Isten uralja az elkövetkező világot, de mi a helyzet ezzel itt? Az emberek kereshetik a megváltást a mennyben, de áldozhatnak a kemence szellemeinek is, hogy megóvják házukat a gonosztól. Hát nem Isten teremtette a csjertiket, ahogyan Ő teremtett minden mást is a mennyben és a földön?”

A magam részéről persze nem éreztem ezt rossznak, mert a szláv mitológia teljesen magával ragadott, és Vászja kalandozása meghozta a kedvem ahhoz is, hogy orosz népmeséke olvassak. Ráadásul épp ezeken az oldalakon állnak össze olyan dolgok, melyekről korábban csak sejtésünk lehetett, és nagyon örömömre egy csomó korábbi momentum kap mitológiai magyarázatot, arról nem is beszélve, hogy Vászja karakterével is többet tudunk foglalkozni ebben a részben. A lány ebben a kötetben végre felfedezi magában azt az erőt, akiről eddig csak sejthettük, hogy benne van, és ahogy magába fogadja a varázslatos világot, végre elkezdi megtalálni a helyet is, ahová tartozik. Talán egyedül az szúrta a szemem, hogy a lány túlságosan is erős volt – nemcsak itt, hanem az egész könyvben -, ugyanis bármilyen mély testi vagy lelki sérüléseket szerez, viszonylag gyorsan feláll belőlük.

Persze ettől nem lett kevésbé szimpatikus Vászja, aki azért a harmadik részre már a legkevésbé sem olyan, amilyennek megismertük, ugyanis mostanra felnőtté vált, aki immár nemcsak a kis falujáért, hanem egész Ruszért, sőt az egész mágikus világért, minden „ördögért” is harcol. Nem egyszerű feladatot vesz tehát a nyakába, ráadásul sok olyan lénnyel vagy emberrel is találkozik, akik csak újabb terheket raknak rá. Morozko sem sokat segít neki most ebben, és emiatt haragudtam is rá picit ebben a könyvben. A fagydémon megmentését egyébként is elkapkodottnak éreztem kicsit, a regény második felében pedig már magára Morozkora is mérges voltam – értettem persze, hogy a a nyár nem az ő évszaka, de lényegében magára hagyta Vászját a nagy finálé – és a nagy veszély – előtt.

„Azért születtem, hogy a két hatalom között álljak… azt hiszed, hogy nem tudom?”

Bár nem szeretnék spoilerezni, annyit elmondhatok, hogy a könyv közepénél megoldódik egy nagy probléma, és innentől lényegében egy új rész kezdődött, amely akár egy saját kötetet is kaphatott volna, sőt, talán ez jót is tett volna neki, hiszen Vászja döntései, melyeket a küszöbön álló harc miatt hoz meg, kicsit érthetetlenek, hiszen szembe mennek minden korábbi törekvésével. Persze Arden szépen levezette, hogy mi is vezet idáig, és tényleg nem sok választása maradt Vászjának, mégis kissé gyorsnak éreztem a lány pálfordulását. Pedig nem kellett volna aggódnom, mert a döntése nyomán hamarosan felpörgött a cselekmény, és egy egészen érdekes kis társaság állt össze, miközben rohamtempóban haladtunk a nagy, epikus végkifejlet felé!

A rohanás persze itt egyáltalán nem jelent elkapkodottságot, inkább arra akarok utalni vele, hogy mennyire izgalmas lett a történet. Miközben Arden a regény elején helyretette a mitológiai dolgokat, a cselekmény további mentét is megalapozta azzal, hogy Vászjának innentől kezdve egyszerre kellett harcolni a Ruszért és a varázslényekért, ami alól nem is akar kibújni a lány, ám regeteg erőfeszítésébe kerül, hogy egyáltalán esély nyíljon az általa elképzelt győzelemre, valamint egy jobb világra. És persze valami vagy valaki mindig keresztbe tesz neki, valami mindig félresikerül, hogy az olvasó le se tudja tenni a kötetet! A magam részéről csak azt mondhatom, hogy már viszonylag régen szippantott be ennyire egy könyv, mint most A boszorkány éjszakára, sőt, amikor nem olvastam, akkor is a regény bűvöletében éltem, és alig vártam, hogy folytathassam a kalandokat Vászjával.

„Morozko abban a pillanatban hagyta ott őt, amikor a hajnal megérintette az eget. De még mindig ott volt valami a jelenlétéből a hideg ködben, abban a néhány hópehelyben, mely az orosz sereg zászlóit fodrozó szél szárnyán szállingózott felfelé.”

Persze mindez nemcsak a cselekménynek köszönhető, hanem az izgalmas szereplőknek is, akik most sem voltak egyértelműen jók vagy rosszak, ám összetettek és esendők annál inkább! A sorozat ezen része is rettenetesen sok karaktert mozgat, és bármennyire is hihetetlen, senki nem volt közömbös közülük, mert a szerző valahogy el tudta érni, hogy még azokat a szereplőket is háromdimenziósnak, összetettnek érezzem, akik alig szólaltak meg a kötetben. Ezen kívül, ahogy az előző részeknél, most is ki kell emelnem a könyv hangulatát, a mitológiát és a rendkívül összetett, csodálatos világot, ami nem kis részben járult hozzá ahhoz, hogy ez a könyv is a kedvenceim közé kerüljön! És még szót sem ejtettem a gyönyörű, kifejező nyelvezetről és stílusról, mely ebben a részben sem okozott csalódást!

Napestig tudnám még sorolni, hogy mi tetszett a regényben, de ehelyett inkább arra bíztatnálak titeket, hogy olvassátok el magatok is! A boszorkány éjszakája még az apróbb hibái ellenére is fantasztikus regény lett, és igazán méltó, erős lezárása ennek az elképesztő könyvsorozatnak. Nagyon érdekes, hogy honnan hova jutottunk a sok kaland és a három rész során, és hogyan változott Vászja, Morozko, Szása, Olga, Konstantin és a többiek karaktere is ezalatt az idő alatt. Persze mindezek ellenére sajnálom, hogy véget ért ez a történet, bár annyi biztos, hogy ha jön még magyarul könyv Katherine Ardentől, akkor arra is vevő leszek!

Értékelés: