Nathniel Hawthorne: A skarlát betű

Fülszöveg:

Még ​a legszigorúbb irodalmkritikusok is úgy tartják, hogy Nathaniel Hawthorne a XIX. század amerikai irodalmának egyik legnagyobb alakja. 46 éves korában készült el az első, ám azonnal nagyhatású regénye, A skarlát betű. A rendkívül komor hangvételű regény egy házasságtörés története, amelyben az erkölcs és az álszentség keveredik a bűntudat mardosásával és a bosszúvággyal. Hősnője Hester Prynne, akit hűtlenség vádjával elítélnek. Tüzes vassal megbélyegzik, és a vörös A betűt (adultery=házasságtörés) ruháin is hordania kell. Az új-angliai szélsőséges puritanizmus megnyilvánulásaként ez a büntetési forma valóban elterjedt volt a puritánok között. Hester azonban emelt fővel vállalja a megbélyegzést, és gyöngéd szeretettel neveli gyermekét. Hawthorne azokat a hőseit ábrázolja rokonszenvesnek, akik saját belső erkölcsi törvényeik irányítása alatt felül tudnak emelkedni a bigott kötöttségeken. Közéjük tartozik Hester Prynne is. A regény legizgalmasabb erkölcsi dilemmája, amely Hestert és szerelmét, a fiatal lelkész Artur Dimmesdale-t is foglalkoztatja, a bűn és az érzelmek felvállalásának kettőssége. A skarlát betű nem a képmutatást ajánlja a dilemma feloldásaként, hanem a természetes erkölcs belső parancsainak követését.

A skarlát betűt több mint két évvel ezelőtt szeretem be, hirtelen ötlettől vezérelve, csupán azért, mert nagyon jó áron lehetett kapni, és mert az amerikai klasszikusok már akkor piszkálták a fantáziámat. Végül azonban a NIOK kellett hozzá, hogy elolvassam a könyvet, mely tökéletesen megfelelt a februári témának, azaz egy tiltott szerelmi viszonyról szólt. Azt kell azonban mondanom, hogy sokkal többet vártam ettől a regénytől, sőt, ebben az évben – eddig – ez a regény volt a legrosszabb olvasmányom.

„Reszkessen minden férfi, aki egy asszony kezét elnyeri, és nem tudja fölkelteni annak szívében a legforróbb szenvedélyt!”

El kell persze ismernem, hogy idén A skarlát betűt leszámítva szinte csak remek köteteket olvastam, ezzel a könyvvel azonban nem igazán sikerült megbarátkoznom. A regény alapkoncepciója pedig kifejezetten tetszett: a főszereplőnk egy nő, Hester Prynne, akit rögtön az első fejezetben pellengérre állítanak – szó szerint -, mert a férje távollétében gyermeket szült egy ismeretlen embernek. Büntetése ezért  szó szoros értelmében történő megbélyegzés, ami azt jelenti, hogy Hesternek egész további életében viselnie kell a mellén egy nagy, piros A betűt, mely jelzi a világnak, hogy ő bizony megcsalta a férjét.

Mai szemmel Hester bűne nem számít igazán nagy véteknek, különösen a részletek és a körülmények ismeretében, mégis elgondolkodtató, hogy a megbélyegzés – még ha főleg átvitt értelemben is – milyen nagy probléma a társadalmunkban a mai napig. Sőt, a szerelemért történő megbélyegzés is gyakori, de azt is megkockáztatom, hogy a „hűtlen asszonyok” ma is ki vannak téve a kíváncsi és elítélő tekinteteknek. Ennek értelmében tehát a regény fő történetszála ma is aktuális, és mindenképp tartogat az olvasó számára is tanulságot. Ráadásul maga Hester, és az ő viselkedése is példaértékű lehet, hiszen a nő nem roppan össze a skarlát betű terhe alatt, hanem felemelt fejjel viseli a megbélyegzést, és igyekszik a lehető legjobban nevelni a gyermekét – még úgyis, hogy gyakran az ő gondolataiban is megjelenik a babonásság. Hester mindemellett egy igazi feminista, aki korát megelőzve ismer fel fontos igazságokat, és úgy jut el a viszonylagos, legalább gondolati szabadság első lépcsőfokáig, hogy ehhez tulajdonképpen a kitaszítottsága vezette el.

Remek ötletekben és üzenetekben nem volt tehát hiány, sajnos cselekményből azonban igen: a történések ugyanis nagyjából végig a várt irányba haladnak, és még a fordulatok többsége sem tudott különösebben meglepni. Ehhez egy meglehetősen nehézkes, túlcizellált, kacskaringó nyelv párosult,, ami különösképp vontatottá tette a könyvnek, melynek valójában az egész cselekményét el tudnám mondani két bővített mondatban. Ezt pedig a karakterek sem tudták ellensúlyozni, mivel Hesteren kívül valójában senki személyisége nem tudott kibontakozni, és még a főhősnőnkkel sem igazán tudtam azonosulni.

„A legérdekesebb kérdések közé tartozik, hogy nem azonos-e gyökerében a szerelem és a gyűlölet? Hiszen mind a kettőhöz két szív legmeghittebb kapcsolata és ismerete kell. Végeredményben a szenvedélyes szerelmes csakúgy, mint a szenvedélyes bosszúálló, minden szellemi és érzelmi táplálékát a másikból meríti, és ha magára marad, reménytelen üresség szakad rá.”

Bérmennyire is szenvedtem a könyvvel, azt nem mondhatom, hogy nem adott gondolkoznivalót. Remek képet adott ugyanis a kor társadalmáról, és arról a vallásosnak nevezett, de valójában álszent hozzáállásról, mely elfogadhatónak tartja valakinek a megbélyegzését, csupán azért, mert engedett a szerelemnek. Egyáltalán: lehet-e bűn a szerelem, ha ennyire tiszta, mint ebben a regényben, és hogyan is tehetünk felelőssé mindezért egy olyan nőt, aki egy szomorú, magányos kapcsoltból menekült el. És a legfontosabb kérdés, mely áthatja az egész könyvet: hol van a bajban a férfi?

Összességében tehát A skarlát betűt is érdemes egyszer elolvasni, mert sok fontos kérdésre hívja fel a figyelmet, ugyanakkor az olvasása során arról is megbizonyosodtam, hogy az Egyesült Államokban sem feltétlenül jobbak a kötelező olvasmányok, mint hazánkban. Hester alakja azonban nagyon egyetemes, és gyakorlatilag bárki behelyettesíthető az alakjába, akit bármilyen módon – jogtalanul – megbélyegeznek, ami miatt mégiscsak lehet tanító jellege a regénynek. Pozitívumnak továbbá azt emelném még ki, hogy nagyon rövid ez a történet (a maratoni előszót leszámítva csak körülbelül 200 oldal), így legalább nem kell nagyon sokat küszködni vele, ha valaki rászánja magát a könyv olvasására.

Értékelés: