Alice Walker: Bíborszín

Fülszöveg:

Alice ​Walker 1982-ben megjelent Pulitzer-díjas, Steven Spielberg által 1987-ben megfilmesített levélregényének üzenete időn és téren átívelő. A túlélés legelemibb, örök érvényű szabályára tanítja meg az olvasót: soha ne add fel! 
A történet főhőse, az afroamerikai gettó patriarchális, szexista szabályainak fogságában vergődő Celie a kiúttalanságból kezdetben a spiritualitás világában próbál megnyugvást és feloldozást keresni. Az események sodrában azonban két szeretett nő hatására fokozatosan felismeri az egyház fehér férfiak által uralt álszent, képmutató világát. Ráébred, hogy az emberi lét értelmét nem kizárólag a túlvilágban, hanem esetleg a jelenben is érdemes megtalálni. Celine emberi, női, szexuális és kreatív öntudatra ébredése izgalmas és megrázó olvasmány. Walker klasszikusa biztos iránytűt ad mindazok kezébe, akik úgy érzik, hogy reménytelennek tűnő helyzetükből nem találják a kiutat. 
A mű 1987-ben Kedves Jóisten címen jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.

Nem könnyű olyan könyvekről írni, amik ennyire nehéz témát boncolgatnak, mint a Bíborszín. Bár a könyv olvasása előtt kicsit tartottam attól, hogy zavarni fog, hogy a  szöveg hemzseg a helyesírási hibáktól (ez nyilván a könyv naplószerűségét hangsúlyozza), de végül (részben emiatt is) nagyon belopta magát a szívembe Celie története, akinek a legszörnyűbb sors jutott, amit egy ember elképzelhet. Mivel erről a regényről egyszerűen nem tudok spoilerek nélkül beszélni, csak az olvassa tovább a bejegyzést, akit ez nem zavar!

A könyv már az első oldalon arcul csapja az olvasót. Az első néhány mondat után talán még úgy tűnhet, hogy egyszerűen csak egy kislány gondolatait olvashatjuk, azonban nagyon hamar rádöbbenünk, hogy a főszereplőnknek, Celie-nek igazán szörnyű élete van. Celie többszörösen is hátrányban van a társadalomban: afroamerikai nő, aki élete kezdetétől azt látja, hogy a nőknek csupán annyi a feladatuk, hogy kiszolgálják a férfiakat, és engedelmes, házias feleségek legyenek. (Persze néhány pofon nekik is kijár, úgymond „nevelési célzattal”.) A lány folyamatos erőszak áldozata, tudásszomja ellenére megfosztják a tanulás lehetőségéről, az anyját elveszti, és ezek még csak nem is a legszörnyűbb dolgok, amik történnek vele. Azonban míg mi szörnyülködünk a lányt érő csapásokon, számára teljesen természetes, hogy így kell élnie az életét, és egyetlen célja az, hogy megvédje a testvéreit, különösen a legidősebbet, Nettie-t.

„Nem minden nő egyforma … Ha hiszed ha nem.
Elhiszem én,mongya. Csak a világnak nem bírom bebizonyítani.”

Mivel a könyv kapcsán többször olvastam, hogy a Bíborszín sok más mellett fejlődésregény is, már az elejétől fogva vártam, hogy Celie kilépjen abból a szörnyű helyzetből, amibe lényegében beleszületik. Ez azonban egyáltalán nem egyszerű – mint ahogy a való életben sem lehet az – hiszen Celie előtt nincs pozitív minta. A dolgok csak Shug megjelenése után kezdenek jóra fordulni. Elképesztő, ugyanakkor nagyon megindító látni, hogy a házas, gyermekes nő csak ekkor kezdi felfedezni magában a szexualitást, a vonzalmat, sőt, talán szerelmet, és ezekkel együtt a boldogságot is. Persze Shug nem egy tipikus megváltó, és bár láthatóan vannak érzelmei Celie iránt, számára nem hoz akkora fordulatot ez kapcsolatszerűség, mint Celie számára, akinek innentől lassan kinyílik a világ, és ezzel együtt a valláshoz való hozzáállása is nagyon megváltozik.

„Isten tebenned van, meg mindenki másban. Istennel jössz a világra. De csak azok talájják meg akik belül keresik.”

A regény egy másik történetszálat is mozgat, ugyanis a könyvnek nagyjából a felétől Nettie leveleit is olvashatjuk, melyekben az igencsak kalandos életéről ír. Nettie egy kedves családnak köszönhetően misszionárius lett Afrikában, ahol egyszerre rengeteg meglepetés, öröm és fájdalom is éri. Amellett, hogy ez a rész is gyönyörűen, sokszor szívszaggatóan van megírva, a levelek által a misszionáriusi életbe is bepillanthatunk, és talán az is kitűnik, hogy hiába igyekszünk mi, európaiak, nem menthetjük meg ezeket az embereket a saját kultúrájuktól. Ezeknek a leveleknek ugyanakkor még Shugnál is nagyobb szerepük volt abban, hogy Celie végül képessé vált kiállni önmagáért.

Bár az erős kezdés után azt hittem, hogy a könyv tetőpontra ért, és ennél már nem lehet megrázóbb, a regény folyamatosan fenntartja bennünk a rossz érzést, amihez a legtöbbször társul a meghatottság, harag vagy szomorúság. A Bíborszín egy különleges nő szörnyű életének szívszorító története, mely időtől és tértől függetlenül sosem veszít az érvényéből. Épp ez az, ami miatt mindenkinek – nőknek és férfiaknak egyaránt – ajánlom.

Értékelés:

Ha tetszett a regény, nézd meg a belőle készült filmet is (ugyan előzetest nem találtam magyarul, de a teljes film elérhető szinkronosan):

Ha tetszett a könyv, és hasonló könyvélményre vágysz, én Toni Morrison: Nagyonkék című regényét ajánlom, mely talán még a Bíborszínnél is szörnyűbb történetet mesél el.