S. A. Chakraborty: Bronzváros

Fülszöveg:

Nahri ​sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zár-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket. 
De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi. 
Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak.
Az elsőkönyves S. A. Chakraborty különleges utazásra invitálja az olvasót a Bronzvárosban. Az elmúlt évek egyik legnépszerűbb fantasy debütálása elképesztő kaland egy olyan világban, amit egyhamar nem felejtünk el.

Nagyon nehéz értékelést írni az olyan regényekről, amiknek nagyon izgalmas és megkapó a vége, mert ez elfeledteti a könyv első felében tapasztalt hibákat is, és úgy tűnik, mintha  az egész kötet olyan mesteri lenne, mint a vége. Számomra ilyen volt a Bronzváros is, ezért várnom kellett néhány napot, hogy leülepedjen bennem az egész regény tartalma, és elfogulatlanul írhassak kritikát. Ez lett belőle:

A könyv cselekménye bővelkedett fordulatokban, különösen Nahri szála, aki folyamatosan elképesztő kalandokba keveredett a, már rögtön az első oldalaktól. Nahri egyébként nagyon pozitív karakter is, én nagyon megszerettem, mert egy igazán erős női figura, aki megszokta, hogy egész életében csak magára számíthatott. Ennek köszönhető, hogy nem fél kiállni magáért, és kimondja, amit gondol, viszont nehezen viseli, ha titkolóznak előtte. Nahri nagyon erős történetszála mellett áll Ali része, ami számomra csak a könyv második felétől válik igazán érdekessé. Nyilvánvalóan ez a szál szolgál arra, hogy megismertesse velünk Dévábád és a dzsinn világ működését, a csatározásokat a különböző csoportok között, de egy-két jelenettől eltekintve nem éreztem igazán erősnek a történet ezen fonalát. Úgy érzem, hogy csak akkor kezdett kitisztulni a kép a dzsinnekről, amikor Nahri megjelent, talán érdemesebb lett volna úgy megoldani ezt a bevezetést, hogy Nahrival párhuzamosan ismerjük meg Dévábádot is. Szerencsére a könyv második felében összekapcsolódott a két szereplő sorsa, és innentől Ali fejezeteit is épp úgy élveztem, mint Nahriét, ráadásul az ifjú herceg karaktere is egyre inkább kibontakozott Nahri mellett.

„– A népem szemében súlyos vétség a vendégszeretet elutasítása – figyelmeztette Dára.
Nahri óvatosan belekortyolt, leginkább azért, hogy a kedvére tegyen. A bor émelyítően édesnek bizonyult, inkább volt szirup, mint folyadék.
– Valóban?
– A legkevésbé sem. De unalmas egyedül inni.”

A dzsinn város egyébként nagyon jó ötlet volt a szerző részéről, és alaposan kidolgozta a világot, amit bár a mi világunkba épített be, de az európai ember számára szinte ismeretlen kultúrába, Egyiptom környékére. A keleti környezet nagyon jól passzolt a cselekményhez, és szerencsére a szerzőnő gondolt arra, hogy ez a kultúrkör kevésbé ismert az európaiak számára, ezért a könyv végén találhatunk egy fogalomtárat, mely összegyűjtötte a legfontosabb idegen szavakat, mind a valóságból, mind a kitalált világból – így tehát ugyanúgy megtaláljuk a gyűjteményben a törzsek és különböző lények neveit, mint az Egyiptomban használatos ruhák elnevezését.

Mint már említettem, a regény vége sokkal pörgősebb lett az elejénél, és alapvetően nincs problémám a lassabb tempójú bevezetéssel, most mégis túl vontatottnak éreztem az elejét. Lehetséges, hogy érdemesebb lett volna kicsit rövidebbre venni a két főszereplő találkozása előtti részt, de az is lehet, hogy csak bennem van a hiba. Mindenesetre a felétől teljesen magába szippantott a regény, és többé le sem tudtam tenni.

Tetszett, hogy a regény nem ment át fantasyból szerelmi történetbe, bár jelen volt ez a szál. Egy kicsit féltem, hogy előbb-utóbb átveszi a főszerepet egy szerelmi háromszög, de szerencsére ez nem történt meg. Annak is külön örültem, hogy a szerző nem kímélte a szereplőket, annak ellenére, hogy mindannyin dzsinnek, nem élnek túl mindent, és nem képesek sebesülten is világmegváltó tetteket végrehajtani, ami mégis emberivé teszi ezeket a lényeket. Hasonló szerepet töltött be a humor, ami szerencsére elég gyakran megjelent a műben.

„– Sehol egy rejtekhely.
– Rejtekhely? – kérdezte Nahir, de Dára egyetlen szisszenésére lehalkította a hangját. – Miért? Ez csak egy madár!
– Nem ez egy rukh. Vérszomjas fajzat; mindent megesz, amit elcsíp.
– Mindent? Úgy érted, még a magunkfajtákat is? – A bólintása láttán a lány felnyögött. – Miért akar széles e világon minden felzabálni minket?”

A végére még egy hibát ki kell emelnem, ami nem tartozik ugyan szorosan a regényhez, mégis zavart olvasás közben, ez pedig az a jelenség, hogy a könyv főbb szereplőinek sokszor hibásan/többféle írásmóddal van leírva a neve. Nem tudom, hogy ez az eredeti szövegből, vagy a fordításból ered, de kifejezetten idegesített, hogy például Gasszán neve néhány helyen Asszánra módosult, vagy Dárajavahus neve többször Dárajavahousként volt leírva, de még sorolhatnám a példákat. Egy-egy ilyen hibát talán észre sem vennék, de sajnos több is volt belőle, ami – legalábbis részemről – rontotta az olvasás élményét, mert szükségtelenül kizökkentett a cselekményből.

Ennek ellenére a Bronzváros tényleg jól sikerült regény lett, nem véletlen a rengeteg méltatás róla az interneten. Annak ellenére, hogy egy igencsak vaskos könyvről beszélünk (néha még tartani is nehéz), gyorsan fogynak az oldalak, különösen a regény vége felé. Aki szereti a fantasyt, annak mindenképp ajánlom, hogy olvassa el a Bronzvárost. De vigyázat, nem YA-regényről beszélünk, ezért ne lepődjünk meg, ha gyakran folyik a vér, és időnként el is esik egy-egy szereplő.

A Bronzváros egy trilógia első darabja, a folytatás remélhetőleg hamarosan elérhető lesz magyarul is. Ez már csak azért is fontos lenne, mert a könyv nem lett megnyugtatóan lezárva, és még rengeteg kérdés maradt a következő részekre is. UPDATE: a folytatás már a könyvesboltokban!

Értékelés: