Csernobil - a könyv

Az utóbbi hetekben szinte mindenhonnan Csernobilról hallani, ugyanis az HBO sorozata újra középpontba helyezte témát, ami egyébként ma is éppúgy aktuális, mint 30 évvel ezelőtt. Az én érdeklődésemet is felkeltette a sorozat és a könyv is, ami elvileg az alapjául szolgál a minisorozatnak, Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című műve. A héten mindkettőről írok egy értékelést, ebben a posztban a könyvvel foglalkozom.

Fülszöveg:

1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.
A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.
Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.
Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.
Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.
Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig.

A csernobili atomkatasztrófáról már sok dokumentumfilm készült az évek alatt, könyvek is születtek, melyek elmagyarázzák, hogy hogyan történt a katasztrófa, vagy mi történt az emberekkel, de kétségtelenül az HBO minisorozata volt a legnagyobb hatással a világra, és ismertette meg az események pontos menetét az emberekkel. A sorozat azonban szorosan kapcsolódik Szvetlana Alekszijevics könyvéhez, és az abban szereplő történetekhez. Az írónő nem az objektív tényeket akarja megmutatni a könyvében, hanem felkeresett olyan embereket, akik valamilyen módon a katasztrófa áldozatai voltak, és az ő történeteiket írta le. Ettől lesz igazán megkapó ez a mű.

„Most új világ lett… Minden másképp van… A sugárzás a ludas benne, vagy ki? És milyen az? Lehet, hogy mutatták valahol a moziban? Maga látta? Fehér, vagy milyen? Milyen színű? Azt beszélik, nincs színe és szaga, mások meg azt mondják, fekete. Mint a föld! Ha pedig nincs színe, akkor olyan, mint Isten! Isten mindenhol ott van, de nem látja senki.”

A könyv bemutat néhány nagyon megrázó történetet, melyekért a csernobili katasztrófa tehető felelőssé, azonban a fő témája az, hogy hogyan lehet megbirkózni egy ilyen eseménnyel. Nagyon érdekes volt számomra, hogy különböző hátterű és műveltségű emberek is hasonlóképp gondolkoznak az eseményekről, például gyakran előkerült a háború szó, csakhogy ez az emberiség első olyan háborúja, amit egy láthatatlan ellenség ellen vívnak. Szintén közös vonás volt, hogy fertőzött területeken sem lehet úgy élni, hogy folyton vigyázzanak arra, hogy mit esznek vagy mihez nyúlnak.

A tragédia sok szemtanúból vagy sugárfertőzött területen élőből hozta ki a filozófust, ezért rengeteg magyarázat és elmélet bontakozott ki a beszámolóktól, a Szovjetunió hibáztatásától az isteni büntetésig sok minden előkerült. Sok ember nem szívesen mesélt arról, hogy mit élt át, de végül mindenki megnyílt, és elmesélte a saját történetét. Mert ez a könyv mikrotörténetekből, sok-sok kisember beszámolóiból áll, és ez teszi igazán egyedivé a Csernobili imát.

Egy ilyen könyvről nem lehet rosszat mondani: az elejétől a végéig nagyon érdekes volt, hol amiatt, hogy szörnyű eseményeket mesél el, hol pedig amiatt, hogy hogyan gondolkoznak az emberek Csernobilról. A történeteken kívül nagyon érdekes volt számomra, hogy a szerzőnő a mű elején összegyűjtött különböző újságcikkeket, dokumentumokat, amik a baleset hatásairól szólnak, számomra például megrendítő volt látni az adatokat arról, hogy mennyi fehérorosz terület esett áldozatul a sugárzásnak.

„Hahaha! »Dombok alján szánt a traktor, odafenn ég a reaktor. Ha a svédek nem szólnak ránk, most is vidáman szántanánk.« Hahaha!”

Sírás, mély megdöbbenés és humor is bőven volt ebben a könyvben, és nagyon sokat megtudtam mind az emberi lélekről, mint a csernobili katasztrófáról. A sorozat és a könyv remekül kiegészítik egymást, mert más-más oldalról mutatják be a csernobili eseményeket, ezért mindenkinek ajánlom, hogy olvasson bele Szvetlana Alekszijevics elképesztően sok munkával összerakott könyvébe, különösen azoknak, akiket érdekel a katasztrófa emberi oldala is.

Értékelés: