Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

Fülszöveg:

A ​becsvágy hajtja.
A küzdelem élteti.
De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.

Az éhezők viadalának előzményregényének főszereplője a 18 éves Coriolanus Snow, akit már mindannyian jól ismerünk az alaptrilógiából, ahol igyekszik eltenni Katnisst láb alól. Ám ebben a történetben a fiatal Snow feladata ezúttal az, hogy segítse túlélni a 10. Éhezők Viadalát a mentoráltjának, aki egy 12. körzetből származó lány. Tartsatok bloggereinkkel az Énekesmadarak ​és kígyók balladájának blogturnéján, hogy megtudjátok, ők mit szólnak Coriolanus Snow mesterkedéseihez, és ne feledjétek, hogy a turné végén egy szerencsés olvasónk meg is nyerheti a regényt az Agave Könyvek kiadó jóvoltából!

A gimnazista éveim nagy része Az éhezők viadala bűvöletében telt, ez volt ugyanis az egyik első olyan disztópia, mely teljesen megnyert magának. Nem csoda, ha azóta várom a trilógia előzménykötetét, mióta kiderült, hogy Collins foglalkozik vele. Sokakkal ellentétben én az antihősös történetekért is odáig vagyok, így az sem tántoríthatott el, hogy a regény középpontjában Az éhezők viadala kegyetlen főgonosza, Coriolanus Snow áll. Bár gyakran tartok kicsit az ehhez hasonló előzményregényektől, mert nem szeretem, ha le akarnak húzni még egy bőrt a sikeres sorozatokról, ebben az esetben azonban meg sem fordult a fejemben, hogy rossz lehet az Énekesmadarak és kígyók balladája. És mi tagadás, nem is volt rossz. A legkevésbé sem! Figyelmeztetek mindenkit, egy elfogult kritika következik.

A regény cselekménye jóval megelőzi az eredeti trilógia történetét, ugyanis a 10. Éhezők Viadala idején kapcsolódunk be az eseményekbe. A szemünk elé táruló viadal, sőt, az egész Kapitólium merőben eltér attól, amit már megismerhettünk. A mérhetetlenül gazdag város és az elkényeztetett polgárok helyett ebben a regényben ugyanis egy a háborúból épp csak kilábaló, de még mindig meglehetősen nyomorúságos helyet kapunk, mely jobban hasonlít a körzetekre, mint a későbbi Kapitóliumra. A viadal is egészen más, távol vagyunk a hatalmas, egyedileg kialakított arénáktól és az izgatottan szurkoló rengeteg nézőtől. Már maga ez a világ is nagyon izgalmas, folyton hasonlóságokat és különbségeket kerestem Az éhezők viadalával, de ezen is túltesz a különleges főszereplőnk: Coriolanus Snow (itt még csak Coriolanusként emlegeti az elbeszélő).

A 18 éves fiú épp az első olyan viadalra készül, ahol mentorok segítik a játékosokat, azonban a korábbi győztesek helyett ekkor még a legjelentősebb kapitóliumi iskola diákjai látják el a feladatot – a nyertesre azonban nagy dicsőség, és némi pénzjutalom is vár. És ha a pénzre csak legyintetek, mondván, hogy miért is kellene az a kapitóliumiaknak, akkor felhívnám a figyelmedet, hogy a Snow család a háború utáni 10. évben még gyakorlatilag éhezik! Coryo – ahogy a barátai nevezik – tehát nagyon készül a viadalra, közben pedig minden erejével azon van, hogy megőrizze a gazdagság és a felsőbbrendűség látszatát. A fiú személyisége már ekkor nagyon érdekes, mert egyértelműen jelen van benne a  nagyon erős hatalomvágy, melyhez egészen jó taktikai érzék is párosul, ugyanakkor ez a fiú még nagyon távol áll Snow elnöktől: többször is megszólal a lelkiismerete, és meglepő módon sokszor kitörnek belőle az érzelmek, a felszínen azonban végig egy tehetős, talpig úriember látszatát kelti. A regény talán az egyik legnagyobb erőssége az, ahogy végigkövethetjük Coriolanus útját és a jellemének változását, és megfigyelhetjük, hogy milyen események, és kik löknek rajta, hogy azzá a Snow elnökké váljon, akit már ismerünk.

„Coriolanus beleengedte a maréknyi káposztát a forró vízbe, és megfogadta, hogy egy szép napon soha nem vesz többé ilyesmit a szájába.”

Az Énekesmadarak és kígyók balladája persze a cselekményével is kitűnik, ugyanis az izgalmas események egymást követik – ahogy a viadalokban ezt már megszokhattuk. A történetet már maga az író is három részre osztja: az elsőben ismerjük meg a szereplőket, akik között egy izgalmas, furcsa kapcsolat bontakozik ki, míg a másodikban követhetjük nyomon a viadalt, aminek persze borítékolható a kimenetele, mégis nagyon izgalmasra sikerült. Az utolsó rész, mely a viadal utáni eseményeket meséli el, szerintem egy kicsit gyengébbre sikerült, de a lezárás meglehetősen erős volt. A könyvben megjelenő sok-sok dal pedig gyakran borzongást váltott ki belőlem, különösen akkor, amikor már ismert dalokat olvastam.

És ha már a daloknál tartunk, muszáj elmondanom, hogy a valaha volt legismertebb és leghátborzongatóbb Éhezők viadala-dal Lucy Gray Baird dala! Ő a regény másik főszereplője, Snow mentoráltja, aki szintén elképesztően összetett karakter, aki már az első feltűnésével magára vonja mindenki figyelmét. Lucy Gray meglepően jól kezeli mindazt, ami az Éhezők Viadalával jár, pillanatok alatt lenyűgöz mindenkit, tehát jól játssza a szerepét, ami már kezdettől fogva felveti a kérdést, hogy mennyi ártatlan kislány is ő. Ahogy ugyanis Snownak is van egy sötét oldala, úgy egyértelműen Lucy Gray alakja mögött is van valami sötét titok. Bár első látásra azt gondoltam, hogy Lucy Gray a címben szereplő énekesmadár, míg Snow a kígyó, később kétségbe kellett vonnom ezt: a lány egy személyben a gyönyörű, törékeny énekesmadár, és a sunyi kígyó is. És még csak nem is egy sima kígyó, hanem azok a színes, apró, de halálos kígyócskák, melyeket Dr. Gaul tenyésztett ki.

„Eljösz-e ahhoz a fához,
Hol azt mondtam, fuss és ne nézz hátra,
mert ez lesz szabadságunk ára?”

A regény tehát szerintem mind a cselekményében, mind a karaktereiben nagyon erős, simán megállja a helyét önállóan, a trilógia nélkül is. Mégis meg kell említenem, hogy mennyire jó volt felfedezni Az éhezők viadala nyomait, pontosabban azokat az eseményeket, melyek előrevetítették a trilógiában megismert világot. Nemcsak azok a dalok hoztak lázba, melyeket Lucy Gray írt, és Katniss szájából, sok évvel később is elhangzottak, de van néhány szereplő is, akiket látni fogjuk Az éhezők viadalában, és nagy valószínűséggel sok olyan későbbi apuka is megjelenik, akinek a fia vagy lánya évtizedekkel később a viadalon dolgozik majd. A helyszínek egy jó része is ismerős lehet, különösen a 12. körzetben megjelenőek, és természetesen az Éhezők Viadala itt megjelenő alakulási folyamata is jól előrevetíti azt a viadalt, melybe Katniss kerül majd jóval később. Nem is beszélve arról, hogy Snow egyes tetteit is jobban értem most már, tudom például azt is, hogy honnan ered az a mélyről jövő gyűlölete a fecsegő poszáta iránt.

Hosszúra nyúlt értékelésem végén még meg kell említenem, hogy milyen fantasztikus is az a játék, amit Collins az olvasóval játszik ebben a regényben. Az éhezők viadala olvasásakor még kevésbé tűnt fel, hogy mennyi intertextualitás, és valós történelmi-mitológiai utalás bújt meg a kötetekben, melyek egészen új színezetet és értelmezési lehetőséget adnak hozzá a műhöz. Nem is beszélve az olyan apróságokról, mint hogy mikor kezdi el az elbeszélő a főszereplőt a barátságosabb, bár tekintélyt parancsoló Coriolanus helyett Snow-nak hívni.

„– A hó felül landol! – visszhangozta Tigris. A mondás családnevünkre utalt, ami havat jelentett – és ez a mottó segítette őket át a háborún, amikor folyamatosan azért küzdöttek, hogy ne tapossák el őket.”

Bár azt hiszem, ezt a regényt nem igazán kell ajánlani, hiszen Az éhezők viadala egykori rajongói úgyis a kezükbe veszik majd (ha még nem tették meg), mégis muszáj ajánlanom. Fantasztikus volt ennyi év után újra belecsöppeni kamaszkorom olyannyira kedvelt világába, leporolni a poszátás karkötőket és újranézni a filmből kivágott dalok videóit, na és persze elővenni az eredeti trilógiát, mert mindennél nagyobb késztetést érzek most az újraolvasására. Ezen a blogon úgysem volt még értékelés Az éhezők viadaláról!

Értékelés:

Ha kedvet kaptál a regényhez, itt megrendelheted!

NYEREMÉNYJÁTÉK

Mivel szeretnénk kedveskedni az írónő rajongóinak, játékunk főszereplői ezúttal Az éhezők viadala-trilógia korábbi karakterei lesznek! Minden állomáson találtok egy pár mondatos leírást valakiről, akinek ki kell találnotok a NEVÉT, és beírni a rafflecopter megfelelő mezőjébe. Ha mindenkit kitaláltatok, és szeretnétek még egy extra lehetőséget a nyerésre, akkor töltsétek ki a Blogturné Klub oldalán található keresztrejtvényt, és írjátok be a rafflecopter dobozba a színes mezőkből összeálló nevet! Jó játékot, és sose hagyjon el benneteket remény!

Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.

Feladat

“A 75. éhezők viadalán az 1. körzet férfi kiválasztottja. A filmekben Alan Ritchson játssza.”
(függőleges 1)

A turné állomásai:

06. 12. Kelly és Lupi olvas
06. 14. Dreamworld (extra)
06. 16. Utószó
06. 18. Hagyjatok! Olvasok! (extra)
06. 20. Hagyjatok! Olvasok!
06. 22. Csak olvass!
06. 24. Csak olvass! (extra)
06. 26. Dreamworld
06. 28. Fanni’s Library
06. 30. Könyvvilág
07. 02. Utószó (extra)

A könyv adatai:

Kiadó: Agave Könyvek
Műfaj: fantasy, romantikus, YA
Oldalszám: 448 oldal
ISBN: 9789634198154
Fordította: Farkas Veronika