Mohsin Hamid: Az utolsó fehér ember
Az utolsó fehér ember fülszövege:
Anders egy reggel megdöbbenve látja a tükörben, hogy fehér bőre mélybarnára sötétedett az éjszaka. Felfoghatatlan titkát először csak barátnőjével, Oonával osztja meg, lassan azonban egyre több emberről derül ki, hogy Andershez hasonlóan egyik napról a másikra sötét bőrűek lettek. A névtelen kisváros lakóin úrrá lesz a bizonytalanság. Egyesek a fennálló rend régóta fenyegető megbomlásaként értelmezik az eseményeket, és félnek, vajon elfogadja-e új külsejüket a közösség, mások minden előítéletüket feledve egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Az utolsó fehér ember lebilincselő regény arról, mire képes az ember szélsőséges helyzetekben, hogyan határozza meg a másokról és önmagunkról alkotott képünket az etnikai hovatartozás, és miként kerekedhetünk felül a fajgyűlöleten, a félelmen és az erőszakon. Költői és provokatív mű, amely olyan szerzők klasszikusait idézi meg, mint Franz Kafka, Albert Camus vagy José Saramago.
A Jelenkor Kiadó sok fontos világirodalmi kötetet jelentetett már meg magyar nyelven, és ezek közé tartozik Az utolsó fehér ember is, bár, ahogy az lenni szokott a komolyabb könyvek esetében, nem kapott túl nagy nyilvánosságot itthon. Ettől függetlenül remélem, hogy sok emberhez eljutott a könyv megjelenésének híre, mert ez a rövid kis kötet igazán érdekes és fontos témákat jár körül.
A regény egy nagyon érdekes gondolatkísérletbe vonja be az olvasót, és rögtön a történet közepébe vág: Anders arra ébred, hogy addigi fehér bőre fekete lett, és egy éjszaka alatt tulajdonképpen teljesen afroamerikaivá vált. A regény bemutatja egyrészt azt, hogy hogyan viszonyul Anders és a környezete – főként az apja és a barátnője – az új külsejéhez, miközben a társadalmi változásokról is olvashatunk, amelyek a tömeges átváltozást kísérik.
Anders először elbújik, ám lassan egyre inkább kezd visszatérni a társadalomba, amely azonban másként viselkedik vele – sőt, tulajdonképpen Anders is másként viselkedik már. Fél, hogy a bőrszíne megbélyegzi és veszélybe sodorja őt, miközben kétségbeesetten szeretne a régi önmaga is lenni. Anders nem kifejezetten szimpatikus karakter, a különleges helyzete miatt nem is igazán lehet vele együttérezni, ugyanakkor rendkívül érdekesnek találtam végignézni a belső változásait, amelyek valószínűleg a legtöbb emberben hasonlóképp játszódtak volna le.
A másik oldalról borzasztóan érdekes azt látni, hogy a rasszizmus mennyire mélyen gyökerezik a társadalomban – amely természetesen nem teljesen fiktív –, olyannyira, hogy az eredetileg színes bőrű embereket még akkor is üldözik, amikor már szinte mindenki bőre sötét, ráadásul a legtöbben őket hibáztatják a titokzatos jelenségért. A rasszizmus néhány karakterbe annyira beleivódott, hogy akár még a halált is jobbnak tartotta, mint a bőrszíne megváltozását.
„Azt mondta magának, hogy ezek a pillantások természetesek, hogy mindenki megbámulná őt, végül is nem mindennapi helyzetről van szó, és hogy a vendégeket és önmagát is megnyugtassa, próbált a megszokott módon tréfálkozni, próbált olyan lenni, amilyen volt, próbált önmaga lenni, kétségbevonhatatlanul önmagaként cselekedni, de ez nehezebb volt, mint hitte volna, sőt, valójában lehetetlen volt, mert hogyan is lehetett volna kevésbé önmaga, mi is lehetett volna zavarba ejtőbb annál, mint hogy próbált önmaga lenni, és ez a mesterkéltség kibillentette az egyensúlyából, de fogalma sem volt, mivel helyettesíthetné, ezért inkább elkezdte a körülötte lévő embereket utánozni, visszhangozva a beszéd- és járásmódjukat, a mozgásukat és a szájtartásukat, mintha egy előadást nézne és megpróbálná utánozni a színészeket, de ez nem volt elég, vagy az is lehet, hogy nem utánozta elég jól őket, mert egész nap nem múlt el az az érzése, hogy figyelik, hogy csak egy kívülálló, akit megfigyelnek azok, akik odabent vannak, valahol, és nem múlt el az a végtelenül frusztráló érzése sem, hogy mindent elszúrt.”
Ahogy a fenti idézetből is látszik, a könyvnek nagyon érdekes elbeszélői stílusa van, amely a tudatfolyamos regényekre emlékeztet. Klasszikus párbeszéd nincs is a könyvben, ellenben vannak nagyon hosszú, sokszorosan összetett mondatok, amelyek szinte vég nélkül építkeznek, és nagyon emlékeztetnek az emberi gondolkozásra. A hosszú mondatok az olvasót sem engedik kilépni a történetből, szinte fogva tartanak, így különösen nyomasztó, de a történethez passzoló hangulatot kap a kötet már az elbeszélésmódja által.
Ez a történet nem sci-fi, hiszen egyáltalán nem derül ki a bőrszín változásának oka. Társadalmi kísérletként, disztópiaként viszont remekül működik, és ahogy haladunk előre a könyvben, azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen mi is működteti a rasszizmust – hogy valójában sosem a bőrszín volt a lényeg, hanem kizárólag az elnyomás.
Azoknak, akik szeretik a rövid, de elgondolkodtató regényeket, mindenképpen ajánlom ezt a kötetet, és bízom benne, hogy sokan el fogják olvasni, mert egy tényleg fontos kötetről van szó, amely az olvasás után is sokáig az emberrel marad.
Értékelés:
Ha kedvet kaptál a könyvhöz, itt beszerezheted!
